Főkép

Eltelt egy év, és különösebben semmi sem változott Orsonék háza táján, hacsak a dobos frizurájának átalakulását nem veszem ide. Egy (dehogy, sok-sok) fokkal médiabarátabb ez a külső, de ilyen fejjel Chris Cano sokkal inkább török/kurd/arab vagy valami hasonló fazonnak néz ki, mintsem annak, ami: korunk egyik meghatározó gitárbandájának ütőse.

Orsonék úgy tűnik, továbbra is azt a muzsikát nyomják, amit az énekes így határozott meg: „olyan rock and roll, amire a lányok tudnak táncolni.” Ez teljes mértékben igaz, csak kissé elnagyolt állítás. Ugyanis a Kaliforniából Angliába igazolt ötösfogat zenei gyökerei sokkal szerteágazóbbak, mintsem egyszerű rock vagy popcsapatként könyveljük el őket.

A másodikként kiadott Culture Vultures album nem csupán popzeneként állja meg a helyét, hanem rocknak is eladható, sőt még indie is könnyűszerrel lehet belőle. Ám az Orson nem csak a három irányzat között mozog elegánsan, hanem nem szégyelli felvenni és tovább cipelni a korai brit gitárbandák hangzását és energiáját, megfejelve némi U2-s beütéssel. No meg azért ott van a hetvenes évek tánczenéje is, korunk gitárra épülő popjával egyetemben.

Engem személy szerint a néhai Kinks muzsikájára emlékeztet az egész, s mivel Ray Davies bandáját a mai napig nagyon szeretem, a kettes Orson is tetszik, elbűvöl. De annyira, hogy mire feleszméltem, már vagy huszadszor hallgattam végig a lemezt (titkolom is rendesen főszerkesztőnk előtt).

A varázslat megfejtése roppant egyszerű (szerintem legalábbis): ezek a srácok roppant lazán, erőlködés nélkül nyomják egymás után a nótákat (hasonló hangulatot produkált a Switchfoot is egyébként), amelyek tele vannak fülbemászó dallamokkal, nem igényelnek különösebb odafigyelést, de bedolgozzák magukat az ember immunrendszerébe, s képesek vidámmá varázsolni a borongós téli napokat.

Pedig a szövegek nem tartalmaznak semmi világmegváltót, kis túlzással amolyan butácska popmondókák, csajokról, bulikról, és a többi. De nekik még ez is jól áll. Mondjuk ehhez kell a némileg extravagáns frontember, aki mindezt úgy tudja előadni, hogy nem hat hiteltelenül, illetve nem késztet öklendezésre.

Ja és a legfontosabb. Már az előző album is felvonultatott pár slágert, de úgy érzem, ezúttal még többet sikerült lemezre égetni. Főként az első kislemez, a „Ain’t No Party” testesíti meg a jellegzetes numbervant. Annyira fogós a refrénje, hogy képtelenség nem megjegyezni és dúdolni. Azonban van ott még bőven, ahonnan ez származik, szóval pár hónapig elleszünk látva Orson dalokkal.

Ja és ami tényleg a legfontosabb. Az egész muzsika annyira angol, hogy csak na. Nem csodálom sztárstátuszukat a ködös Albionban. Mert megérdemlik.

Az együttes tagjai:
Jason Pebworth - ének
George Astasio - gitár
Kevin Roentgen – gitár és ének
Johnny Lonely - basszusgitár
Chris Cano – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Radio
2. Ain’t No Party
3. Broken Watch
4. The Contortionist
5. Gorgeous
6. Debbie’s Gone
7. Where You Are Tonight
8. Little Miss Lost And Found
9. Northern Girl
10. Cool Cops
11. Everybody

Diszkográfia:

Bright Idea (2006)
Culture Vultures (2007)