FőképKosztolányi Dezső és regénybeli önmaga jó ideje közkedvelt párost alkotnak, jelenlétük a gimnáziumi irodalomórákon szinte kikerülhetetlen.
Ha valami okból kifolyólag mégsem tűnnének fel a Nyugat tárgyalása során, könnyen azt a feltételezést tehetjük, hogy a magyartanár meghibbant, hiszen Kosztolányi „a huszadik századi irodalom legnagyobb magyar költője”, és „a Kosztolányi-novella talán a tökéletesség mintaképe”, és más hasonló kijelentésekre is szoktak vállalkozni értelmiségijeink.

Ha nekem kéne értékelnem, biztos valami ilyesmit írnék: „Kosztolányi nélkül nem lehet ugyanúgy tekinteni a két háború közötti Magyarország irodalmi színterére”, ami nyilván igaz, de ezzel csak a mellébeszélést dagasztom, már-már újságírói magasságokba emelkedve.
Mégis könnyű ilyen sommás, elhamarkodott, értékítélettől terhes véleményt találni, és alkotni sem olyan nehéz ehhez hasonló mondókát.

A mérleg másik serpenyőjében meg persze az áll, hogy az irodalomórákról visszaköszönő neveket mindig is a feltétlen rajongás vette körül. A Tananyag szent, és végig kell rajta nyargalni, hogy szegény diák fel legyen készítve az Érettségire, bármi áron.
A vizsga letétele előtt a tanulók viszont úgy tekintenek az Érettségire, mint fundamentalista keresztények az Utolsó Ítéletre.

Ilyen feltételek mellett persze csak néhány novellára, egy-két versre elég az idő, és emiatt csak egy erősen leegyszerűsített, közhelyes Kosztolányi-kép alakítható ki, legyen is ő akármennyire kiemelt személyisége az éppen aktuális tanrendnek.
Hogy mit keres Kosztolányi Dezső a Tananyagban, hogy miképp került oda, s hogy ki milyen képet alakít ki róla, arról nem tudok sokat mondani. Valószínűleg a szívük mélyén az értelmiségiek is bálványimádók; szükségük van néhány olyan Biztos Pontra, mint Esti Kornél.

Most szabadkoznom illene, hogy miért is szenteltem hosszadalmas bevezetőmet az irodalmárok ostorral való nyaldosására, és hogy én, lám, mennyivel objektívebben tudom megítélni az Esti Kornél-novellákat, miután kivettem az érinthetetlenek legfelsőbb kasztjából.

Hát nem. Én is benne vagyok a nagy mítoszgyártó rendszerben, és legfeljebb, ha tudatosíthatom magamban mindennek a legendaépítésnek az eredményét.
Nincs nagy játéktér a dobozon kívül gondolkodni, mert akár a bálványt dicsérem, akár ledönteni igyekszem, mindig beléütközöm. A legtöbb, amit tehetek, hogy megjegyzem a bálványokban gondolkodás káprázat-voltát, és ennek megfelelően cselekszem, mikor ilyen „mérföldkövekről” írok.

Esti Kornél neve tehát mindenkinek ismerős valamennyire, aki a magyar oktatási rendszert megjárta. Ez a bohó fiatalember tizenegynehány éven át foglalkoztatta megíróját és való életbeli alteregóját, Kosztolányi Dezsőt, aki a két, most egybeforrasztott köteten kívül verseiben is megörökítette a daliás, hetyke világutazót.

Ő a legnyilvánvalóbban megjelenő doppelgänger a magyar irodalomban. Kosztolányi Tyler Durdeneként személyiségének vásottabb rétegeit testesíti meg, melyek minden emberben ott lakoznak, a sötétben lappangva, miután a társadalom elvégezte rajta ártalomcsökkentő munkáját - a tükör előtt üldögélve viszont egyszerűen eltűnik.

A hosszabb lélegzetvételű novellákat egybegyűjtő első könyv, mely a kötet jó kétharmadát teszi ki, Esti Kornél születésének és utazásainak tartalmas beszámolóit nyújtja.
Az „Esti Kornél kalandjai” névre hallgató, második egység viszont a pesti kávéházi kultúrához közelebb eső, bennfentes adomák, anekdoták színhelye, amit akár a „honi terep” belső, élces kritikájaként is olvashatunk.

Tanulók általában a kalandok néhány írásával találkozhatnak szembe szöveggyűjteményükben, esetleg az „Esti Kornél”-ból egy-két rövidebb történettel. Azonban, legyenek bármennyire is szilánkosak e darabok, a kötet egészét érdemes figyelni, vizslatni, mert Kosztolányi az élet számos területéről szól Esti Kornél száján keresztül.

Az utazás, a vasúti élet kiemelt szerephez jut, kezdve a török lánnyal, Kücsükkel váltott vasúti csóközönnel, a bolgár kalauzzal közös némajátékon át egészen a „Boldogság” c. novella hirtelen jött ötletéig, mikor is Esti Kornél úgy dönt, sebtében leszáll és egy kegyelmi pillanatnak lesz tanúja.

Ugyanígy a külhoni élet is kedvelt témája Esti anekdotáinak. Németországi iskolaévei alatt például egy aluszékony elnökkel ismerkedik meg, aki minden előadás kezdete után néhány másodperccel elbóbiskol, és az utolsó szavak, a taps elhangzása előtt ugyanennyivel feleszmél.
Vagy vegyük „Omlette á Woburn” című történetét, melyben egy előkelő svájci étteremben elköltött pocsék rántotta kap főszerepet, esetleg a „becsület városba” tett fantasztikus kirándulását, ahol minden hirdetésnek tökéletesen kell leképeznie az igazságot.

Esti Kornél azonban bárhova utazik, bárkivel beszél, bármilyen helyzetbe keveredik, mindig nagyvilágian, lezseren, jellegzetesen magyar szemszögből látja a világot. Hangjában folyton ott bujkál a kissé cinikus, kissé maró tapasztalat, de tetteiben mindig úri csibész marad, aki legelsősorban élni szeret.
Mégis akkor a legmegdöbbentőbb, amikor a halálról elmélkedik.

Többször is kijelenti, noha mindig másképp, hogy „csak az él, aki minden pillanatban kész a halálra. Aki elkészült a halálra, elkészült az életre is.” „Vendég” c. novellájában egy érdekes ajánlattal szembesül, és eljátszik a gondolattal: mi volna, ha felkínálnák neked, hogy újrakezd az életed?

Esti Kornél éleslátása, élethez fűződő viszonya mindig megdöbbent és új gondolatokra sarkall engem. A világot meglátni és megszeretni, ez Esti Kornél dolga. Nekünk olvasóknak meg az, hogy a közhelyeken túllépve, a totemfaragó kísérletektől mentesen, mindig friss élményként, mindig szokatlanul, mindig érzékenyen olvassuk a magyar írásokat.