FőképBEVEZETÉS. Amennyiben Hérakleitosznak igaza van, és „a természet rejtekezni szeret” – akkor hol máshol kutassunk nagyszerű műalkotás után, mint egy kukaszagú műfajban?

Kétségtelenül van különbség a science-fiction és az összes szomszédos, gyakran szoros rokonságot mutató, triviális irodalmi műfajok között. Ő egy ringyó, a pirulós fajtából, ráadásul angyalarcú is… A legjobb science-fiction regények be akarnak lopózni a [szépirodalom] Felsőbb Birodalmába, az esetek 99,9%-ban sikertelenül. A legjobb szerzők, olyanok, mint a szkizofréniások: akarnak és nem akarnak a Science-Fiction [Alsóbb] Birodalmába tartozni… A science-fiction épp emiatt olyan lenyűgöző jelenség. A bordélyházból származik, de be akar törni a palotába, ahol az emberi történelem legmélyrehatóbb gondolatait raktározzák.
STANISLAW LEM

…amit a science-fiction-író próbál papírra vetni, az nem ugyanaz, mint amire más írók törekednek… Számára nincs gyermekkori világ, amely visszatér és gyötri; ő szabadon és boldogan írhat végtelen számú világok bármelyikéről…
PHILIP K. DICK, 1980

Philip K. Dick (1928–82) mindmáig az amerikai irodalom rejtett kincse, mivel művei többsége olyan műfajt képvisel – a science-fictiont – amelyre nem szokás odafigyelni.
Hiszen űrhajókról nem lehet komolyan írni! A nagy fehér bálna lehet irodalmi jelkép, de egy telepatikus, ganümédeszi nyálka nem.
Philip Dick a sci-fi ócska kliséit alkalmazta – a csápos idegeneket, a párhuzamos világokat és a szédületes high-tech szerkentyűket –, hogy megalkossa a század legfantáziadúsabb amerikai fikciós irodalmát. Európában és Japánban az egyik legeredetibb regényírónak tartják – és pont; kit érdekelnek az olyan műfajcímkék, mint sci-fi vagy szépirodalom?
De saját hazájában Phil könyvei továbbra is az irodalom bordélyházába szorulnak.
Az a baj, hogy Phil legjobb művei – The Man in the High Castle (Az ember a Fellegvárban), The Three Stigmata of Palmer Eldritch (Palmer Eldritch három stigmája), Martian Time-Slip (Időugrás a Marson), Ubik (Ubik) – sci-fi kategóriában jelennek meg, már ha egyáltalán kategorizálják őket. Márpedig a sci-fi gondolatára a komoly amerikai olvasó csak fintorog: sugárfegyverek tépett inges, dagadó izmú fickók kezében, rézmelltartót viselő hölgyeket zargató, gülüszemű szörnyek – mindez „a holnap szép új világában”, amely az embert inkább borzalmas, harmadrangú filmekre emlékezteti, amelyekben repülő csészealjakat lógatnak a makettvárosok fölé, vagy a szuperhősökről szóló, érzelgős képregényeket juttatja eszébe, amiket kamaszként olvasott. Apropó, kamaszok: nyilvánvalóan megalapozatlan kijelentés, hogy a sci-fit olvasók – és írók (köztük Phil Dick) – többsége még középiskolás korában csatlakozik a rajongótáborhoz. Nincs olyan műfaj, amely ne vonzana saját keresetéből élő, új olvasókat.
Egyes sci-fi-olvasók, akik már beleuntak a leereszkedő mosolyokba, felhívják a figyelmet, hogy némely kanonizált klasszikusok is a műfajba tartoznak, mint például Mórusz Tamás Utópiája, mert a hipotetikus társadalmi újításokból logikusan kikövetkeztethető egy alternatív világ. Olyan novellák alapján állítják, hogy Edgar Allan Poe a modern sci-fi alapító atyja – a francia Jules Verne-t negyven évvel megelőzve –, mint a „Monsieur Valdemar kóresete” vagy a „Lovagias ügy”. A büszke brit hagyományra hivatkoznak, ahol a „magas irodalmi” kánon olyan nagy nevei járultak hozzá a műfajhoz, mint H. G. Wells, Aldous Huxley, C. S. Lewis, George Orwell, Kingsley Amis, Anthony Burgess, Colin Wilson és Doris Lessing.
De az amerikai sci-fi-rajongók csak nevetnek az ilyen erőltetett, tudományoskodó védekezéseken. Nagyon jól tudják, mi a sci-fi és honnan származik, ők így mesélik a történetét:
Először is, a sci-fi nem Mórusz Tamás agyában született meg, aki – az isten szerelmére – mégiscsak latinul írt, nem is Poe, Wells vagy Verne elméjében, vagy akárcsak bármely keményfedelű könyv lapjain. A sci-fi rakétaszirmú, ezüst orchideaként szökkent szárba a pulp termékeny talaján, mely beterítette az amerikai újságosstandokat az első világháború végétől az ötvenes évekig (amikor Phil írói karrierje megkezdődött – 1953 júniusában hét különböző pulpmagazinban jelent meg novellája). Noha a magazinkiadás hanyatlásnak indult, a ponyvakönyvkiadók újraélesztették a műfajt. A sci-fi jól fogyott és máig jól fogy, mert legjobb írói tudják, amit az összes jelentős populáris műfaj – a krimi, a western és a románc – szerzője tud: amennyiben az ember alkalmazza a bevált szabályokat, a képzelet egy hihetetlenül könnyen feltörhető zár.
Az SF esetében a recept a következő: végy egy rémisztő ötletet, és tálald meglepő módon, egy jövőbeli világban. A ponyva nem fizetett jól, de meg lehetett élni belőle… már amennyiben valakinek folyamatosan rémisztő ötletei támadtak és nyaktörő sebességgel volt képes papírra vetni őket.
Phil erre született. A sci-fi műfajának történetében – ahol az írók azzal tudják megkeresni a kenyérre valót, ha kellőképpen meghökkentik az olvasókat – senki más nem volt képes olyan széleskörűen, élénken és meggyőzően elmesélni, hogy „mi lenne, ha?”, mint Philip K. Dick.
Szívesen mesélt róla, hogy hogyan fedezte fel a sci-fit:

[1940-ben] 12 éves voltam, amikor az első sci-fi magazin a kezembe került… a címe Stirring Science Fiction Stories volt, és azt hiszem négy szám jelent meg belőle. Don Wollheim szerkesztette, aki később [1954-ben] megvette az első regényem kiadási jogát… és azóta sok másikét. Egészen véletlenül akadtam rá, igazából a Popular Science-t kerestem. Végtelenül megdöbbentem. Tudományos történetek? Egyből ráleltem arra a varázslatra, amelyet korábban az Óz-könyvekben fedeztem föl – de ez a varázslat ezúttal nem varázspálcákhoz, hanem a tudományhoz társult… akárhogy is, az lett a meggyőződésem, hogy a varázslat egyenlő a tudománnyal… és a [jövő] tudománya egyenlő a varázslattal.
Phil a húszas évei elején többször is elolvasta Joyce-tól a Finnegan ébredését. Élete során gyakorlatilag mindent elolvasott, fizikai szakkönyvektől Binswanger orvosi tanulmányain át egészen Jungig, Kantig, William Burroughsig, a Bibliáig, a Holt-tengeri tekercsekig és a Bhagavad Gitáig. Hogy ez mennyire befolyásolta a műveit? Phil – még mielőtt sci-fi-szerzőkkel foglalkozott volna – gyakran idézte Stendhalt, Flaubert-t és különösen Maupassant-t, akinek a novellái, csakúgy mint James T. Farrelléi, sokat segítettek neki az írások megszerkesztésében, amelyekből az ötvenes években élt: több mint hetven novellát adott közre három év alatt, még mielőtt regényírásba fogott volna.
Ezzel azt akarom mondani, hogy Phil rendkívül tájékozott volt és tudta értékelni a magas irodalmat. Akkor miért volt szüksége a ponyvára?
A sci-fi műfajában elsősorban a meghökkentés csalogató alaptétele szabadította fel Philben az írót.
Mi alól? Az életrajzírás arról szól, hogy lehetetlen kérdéseket teszünk fel és próbálunk megválaszolni; olyanokat, amelyekre az ember magával kapcsolatban sem tudna felelni... De képzeljük csak el magunkat fiatal íróként, aki 120 szót gépel percenként – szédületes iram –, és akinek a keze alig bírja tartani a tempót, amikor az agya beindul. Most pedig gondoljuk végig annak a műfajnak a lehetőségeit, amelyben minden pszichológiai, politikai, szexuális vagy törzsfejlődési hipotézis megengedett, amennyiben az olvasók készpénzzel fizetnek érte.
Phil borzasztóan vágyott a komoly irodalomba. Ahogy teltek-múltak az évek nagyon is tudatában volt, hogy két mániájáról – „Mi a valóság”, és rémisztő következményéről, „Mi az ember?” – olyan ragyogó könyveket ír, amilyenekre senki más nem képes. De azt is tudta, hogy a komoly irodalom szabályai nem engedélyezik azokat a megoldásokat, amelyek rendszerint az eszébe jutnak. Így gyakran egyszerre érezte magát kitaszítottnak, dühösnek és rendkívül szerencsésnek.

Olyan emberekről akarok írni, akiket szeretek, és akiket egy általam kigondolt, fiktív világba helyezek bele, és nem abba a világba, amelyben élünk, mert a mi világunk nem egyezik az elképzeléseimmel. Oké, át kellene alakítanom az elképzeléseimet; lemaradtam, a valósághoz kellene alkalmazkodnom. Soha nem alkalmazkodtam a valósághoz. Erről szól a sci-fi. Aki a valóságra kíváncsi, olvasson Philip Rothot; olvassa a New York-i irodalmi elit kanonizált szerzőit. […] Ezért szeretem a sci-fit, ezért szeretem olvasni, ezért szeretem írni. A sci-fi író nem csupán a lehetőségeket látja meg, hanem a legvadabb lehetőségeket. Nem csupán arról van szó, „mi lenne, ha?”. Arról van szó, hogy „Te jóságos Isten, mi lenne, ha?”. A sci-fi idegesen és hisztérikusan veti fel a problémát. Hiszen egyfolytában támad a Mars.

De csupán a ponyvában (az ócska ponyvában, ahogyan rendszerint nevezik). 1911 áprilisában Hugo Gernsback folytatásokban adta közre kisregényét, Ralph 124C41+: Novel of the Year 1966 („Ralph 124C41+: Az 1966-os év regénye”) címmel, a saját, Modern Electrics nevű magazinjában. A meglehetősen vad „mi lenne ha?” felvetésekkel teletűzdelt, futurisztikus kaland meglepően jól bevált egy kizárólag gyakorlati tényanyagnak szentelt magazinban. Hugo Gernsback mégis csupán 1926 áprilisában szánta rá magát, hogy megalapítsa az első angol nyelvű, kizárólag sci-fi magazint, az Amazing Stories-t. És Gernsback volt az, aki a scientifiction kifejezés révén olyan névvel illette a sci-fit, amely végül rajta ragadt.
Az Amazing Stories hatalmas sikernek bizonyult, amíg el nem érte a gazdasági világválság, és Gernsback vállalkozását fel kellett számolni. Elvesztette a magazin feletti irányítást – mások kivásárolták, és továbbvitték a kiadványt –, ő már soha többé nem szabhatta meg a sci-fi sorsát. De a Hugo-díj, a sci-fi-irodalom legmagasabb elismerése, amelyet a rajongók szavaznak meg az éves Worldcon alkalmával, halhatatlanná tette a nevét.
Phil Dick 1963-ban nyerte el a Hugót Az ember a Fellegvárbanért, amit a Putnam olyan borítóval hozott ki, amely nem árulkodott sci-fi tartalomról. A regény egy olyan világot fest le, ahol a második világháborút Japán és Németország nyerte meg, és az Egyesült Államokat felosztották maguk között; Japán kormányozza a nyugati részt, ahová a futurisztikusan ábrázolt San Francisco is tartozik, a történet színtere. Phil úgy alkotta meg a cselekményt, hogy közben gyakran fordult tanácsért a Ji Kinghez, és regényszereplői – a japánok és a meghódított, kulturálisan leigázott amerikaiak – közül is jó néhányan lapozzák fel ezt a jósszöveget, amely itt jelenik meg először az amerikai irodalomban.
Ekkor már megírt tizenegy mainstream regényt (akkor még egyik sem jelent meg) és hét sci-fit (egy kivételével mind ponyva külsővel látott napvilágot, a nem az élvonalba tartozó Ace Books gondozásában). Úgy gondolta, hogy Az ember a Fellegvárban révén a populáris és az elitirodalom legjobb hagyományait olvasztotta össze. A fasizmus és a Tao történetéről szóló, komoly és szépen megírt történetben fenekestül felfordul a világ. Csakhogy az elitirodalom elfordította a fejét és semmilyen módon sem ismerte el a regényt, míg a populáris irodalom Hugo-díjat adományozott érte.
Kategóriák… Phil egyikbe sem illett bele, még azokba sem, amelyeket maga is létezőnek gondolt. Nem mintha gyakorlatiatlan, elvarázsolt lélek lett volna. A regények és a novellák bizonyítják, hogy mélyen, részletekbe menően megértette a mindennapi munkát és a házassági esküt, valamint a hozzáértés jelentőségét az egyikben, és a feltétel nélküli szeretetet a másikban. És arról se feledkezzünk meg, hogy harminc éven át olyan könyvek írásából élt meg, amilyeneket írni akart.
A tojás feltörése nélkül nem lehet rántottát sütni, és az ember nem írhat Tagomi úrról, aki tükör által homályosan látja magát; vagy Barney Mayersonról, aki Mosoly dokinak, a pszichiáter-aktatáskának könyörög; vagy Joe Chipről, aki egy spraydobozzal próbálja megállítani a visszafelé haladó időt; vagy Fred/Robert Arctorról, az agysérült, beépült nyomozóról, aki saját magáról ír jelentéseket; vagy Horselover Fatről, aki a Phil Dick nevű szereplőnek magyarázza (miközben mindketten tudják, hogy valójában e kettő egy és ugyanaz a személy), hogyan találkozott a hatalmas Egyetlen Elmével, aki akár Isten is lehet („…Fat több elméletet dolgozott ki, mint ahány csillag van az égen. Minden nap egy újabbal állt elő, ami még okosabb, még izgalmasabb és még elbaszottabb volt, mint az előző”) – szóval az ember nem írhat ezekről a lelkekről, ha saját maga nem találkozott egy széthulló világ rémével és bizonytalan vidámságával. 1981-ben Phil így tekintett vissza erőfeszítéseire:

Én fikciót író filozófus vagyok, nem regényíró; a regény- és novellaírói képességem az érzékelésemhez igazodott. Az írásművészetem lényege nem a művészet, hanem az igazság. Ezért amit elmondok, az az igazság, noha semmit sem tehetek, hogy megkönnyítsem az elviselését, sem tettel, sem magyarázattal. Bár már ez is segít egy bizonyos érzékeny, zavaros személynek, akinek az érdekében beszélek. Szerintem közös nevezőn vagyok azokkal, akik értik az írásom: ők nem tudják és nem fogják tompítani sejtéseiket a valóság irracionális, rejtélyes természetéről, így számukra az írásaim egyetlen, terjedelmes érvelést jelentenek a valóság megmagyarázhatatlan természetéről, az integrációról és prezentációról, elemzésről és reakcióról, és saját sorsukról.

Nem meglepő, hogy ezek a szigorú kategóriák Phil ellen dolgoztak. Vegyünk olyan regényeket, mint A Scanner Darkly (Kamera által homályosan) vagy a Valis (Valis). Sci-fiként árulták őket, de ha mondjuk William Burroughs, illetőleg Thomas Pynchon írta volna őket, az elitirodalom részévé válnak. Miért? A kategóriák miatt. Borges gyakran antologizált novellája, a „Tlön, Uqbar, Orbis Tertius” (egy képzeletbeli bolygóról, amely fokozatosan a mi világunkká lesz) sci-fi lenne, ha Phil írta volna.
Egy másik Borges-novella, a „Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője” kiutat mutat a kategóriák ködéből. A huszadik században élő Ménard Don Quijote címmel ír egy eredeti művet, ugyanazon a spanyol nyelven, amelyet Cervantes használt. Mivel Ménard Cervantestől különböző (modern) tudat, Don Quijote-másolatának teljesen más hatása lesz az olvasóra. Borges szerint:

Ménard (talán akaratlanul) új technikával gazdagította az olvasás fejletlen, kezdetleges művészetét: a szándékos anakronizmus és a téves tulajdonítások technikájával. Ez a korlátlanul alkalmazható technika arra ösztökél, hogy úgy olvassuk az Odüsszeiát, mintha később keletkezett volna az Aeneisnél […] Ez a technika a legnyugalmasabb könyveket is kalandokkal telíti. Louis-Ferdinand Céline-nek vagy James Joyce-nak tulajdonítani az Imitatio Christit, nem elegendő felfrissítése-e ezeknek a bágyadt szellemeknek?

Ez mind szép és jó. De Borges „szándékos anakronizmus”-módszere szerint kinek tulajdonítsuk Philip K. Dick műveit, hogy megkapják a megérdemelt elismerést?
Philnek tetszett volna ez a kérdés. Hiszen épp elégszer fejtegetett ehhez nagyon hasonlót a nyolcezer oldalas Exegesisben („Exegézis”, melynek Apologia Pro Mia Vita, azaz „Egy élet védelmében” alcíme az írás központi jelentőségét hangsúlyozza az életműben), s amelyet közel nyolc éven át írt naponta, hogy érthetővé tegye (bár ez sohasem sikerült teljesen) azokat a látomásokat és hallucinációkat, amelyeket 1974 februárjában-márciusában élt át, és amelyek élete végéig hatásuk alatt tartották. Ez az életrajz tartalmazza a teljes Exegézisről készült első tanulmány következtetéseit.
Tudható, hogy a 74-2-3 (Phil így utal az 1974 februárjában-márciusában megtapasztaltakra, s mi követjük ezt a formulát) vetette fel a végső, rémisztő „mi lenne, ha?”-kérdést, vagy inkább ennek egy új és végtelen kiterjesztését. Egy évvel később, 1975. március 21-én Phil egy alapos és ragyogó összefoglalót írt az átélt látomásokról:

Az Elveszett Dolgok Visszaállítójáról beszélek
A Széttört Dolgok Megjavítójáról

1974. március 16.: Megjelent – élénk tűzben, ragyogó színekkel és kiegyensúlyozott formákkal – és megszabadított mind belső, mind külső rabságomból.

1974. március 18.: Kinézett belőlem és látta, hogy a világ nem áll össze, hogy hazudtak nekem és neki. Megtagadva a valóságot, a hatalmat és a világ hitelességét, mondván: „Ez nem létezhet, ez nem létezhet.”

1974. március 20.: Megragadott és kiemelt engem a tér-idő mátrix korlátai közül; uralt engem, s közben tudtam, hogy a körülöttem lévő világ csak kartonpapír, hamisítvány. Az ő érzékelési képessége révén láttam, milyen a valóban létező valóság, és a gondolkodásmentes döntési képessége révén kiszabadítottam magam. Harcban vállalt fel bennünket, minden rab emberi lélek bajnoka lett, minden gonoszé, minden Vasbörtönbe zárt dologé. […]
Az 1974-2-3-élmények, amelyek meghatározták Phil kései regényeit, ritka és jelentős eseményt jelentenek az amerikai irodalomtörténetben; hányszor fordult elő, hogy egy amerikai író ilyen vallomást tett, és a dolog megszállottjává vált? Az életrajz címe – Isteni inváziók: Philip K. Dick élete – Phil 1981-es regénye, a The Divine Invasion („Isteni invázió”) előtt tiszteleg, és a fenti események életében és munkásságában betöltött jelentőségét emeli ki. Nem akarom azt mondani, hogy egyetlen fogalom (mint például Isten) leírhatja mindazt, amivel ’74 február–márciusában Phil szembesült, sem azt, hogy Szent Philként született újjá: Ő mindkét elképzelést elutasította volna.
Azonban a nehezen befogadható igazságok lényege, amit Phil az utolsó éveiben fontosnak tartott, az a 74-2-3-ban rejtőzött. De vajon valóban megtörténtek ezek az események? Ő meg volt győződve róla, hogy valami biztosan történt, bár mindig fenntartotta a lehetőségét – ahogyan barátja és írótársa K. W. Jeter fogalmaz – a „minimum hipotézisnek”, miszerint az egész öncsalás volt. De azoknak, akik szkeptikus kedvükben rögtön erre a következtetésre ugornának, jó szolgálatot tehetnek William James óvatosságra intő szavai a The Varieties of Religious Experience-ből („A vallásos tapasztalatok fajtái”):

Nagy általánosságban mind ismerjük azt a kétkedő lelkiállapotot, amelytől idegenkedünk. Bizonyos mértékig mind használjuk, amikor olyan személyeket kritizálunk, akiknek a lelki állapotát túlfeszítettnek tartjuk. Ám amikor mások kritizálják a mi emelkedett lelki röptünket, és csupán szervezeti működésünk hallucinációjának titulálják, felháborodunk és megsértődünk, mert tisztában vagyunk vele, hogy szervezetünk sajátosságaitól függetlenül, mentális állapotunk valódi értékkel is rendelkezik, s a létező igazságot fejezi ki. Ilyenkor persze azt kívánjuk, hogy bárcsak be tudnánk fogni az orvosi materializmus száját.

Visszatérve a Borges által felvetett „szándékos anakronizmushoz”, az életrajz szempontjából önkényesen kijelentem, hogy Philip K. Dick rengeteg ragyogó mű alkotója, legyen az sci-fi vagy magas irodalom. Az áttekinthetőség és udvariasság kedvéért pedig röviden ismertetem az életrajzíráskor választott utat, melyen elindulni készül a kedves olvasó..
Először is Phil – akit, ami az élete eseményeit illeti, természetesen többször és terjedelmesebben idézek majd, mint bárki mást – nagyon szerette a részletekig menő kidolgozottságot, a kivetítést és a pózolást. Ebben mindenki egyetért, aki ismerte. Ugyanakkor mind írásaiban, mind emberi kapcsolataiban nagy hangsúlyt helyezett az őszinteségre. De nem az a fajta ember volt, aki ellent tudott volna állni a 74-2-3 vagy bármi más új, ragyogó, összetett elméletének, sőt, korlátlan mennyiségben tudott ilyen elméleteket gyártani. Ráadásul, mivel kedves és társaságkedvelő ember volt (már amikor nem a depresszió és a kétségbeesés kínjai között fetrengett), szeretett olyan történeteket mesélni vagy leveleket írni, amelyekkel tetszést aratott. És mindig alkalmazkodott a hallgatóság vagy a címzett elvárásaihoz.
Tudatában vagyok, hogy Phil beszámolói saját élete eseményeiről a képzelet és a valóság keverékei; de a képzeletnek nagy jelentősége van a szememben Phil lelki életének és személyiségének megértésében. Az életrajznak, amennyire tőlem telik, egyrészt alternatívát kell kínálnia, másrészt tisztáznia kell a részleteket. Viszont ami a többit illeti, hagynom kell az olvasót (aki bizonyára személyes élményekkel is rendelkezik az emlékezet érzelmek által előidézett túlzásairól és szelekcióiról), hogy a fenntartásai ellenére élvezze is a szövegeket.
Másrészt be kell vallanom, hogy ezzel a könyvvel egy, szerintem jelentős életnek és egy méltatlanul elhanyagolt, egyedülálló életműnek kívánok igazságot szolgáltatni. Az elhanyagolás nagyrészt a sci-fi melletti elkötelezettségével és a nagymennyiségű (és bevallottan meglehetősen egyenetlen színvonalú) írói termésével magyarázható. És létezik egy személyesebb jellegű, negatív tényező is: Philt, különösen SF körökben – nyersen szólva –, egy eszelős drogosnak tartották.
Ő is tudatában volt, hogy rossz a híre. Sőt, számos alkalommal még tett is a hírhedtsége fenntartásáért, különösen a hatvanas évek során, amikor a sci-fi íróknál tiszteletreméltóbb emberek körében is dívott az elvadult túlzás. Mindezt élete utolsó évtizedében – némi öniróniával ugyan, de – megbánta. Kamera által homályosan című regénye, az élete legfájdalmasabb éveiről írott szöveg, egy heves, drogellenes kirohanás, amelyben, jellemző módon, a Phil által valaha írt legvidámabb jelenetek találhatók. Ilyen például, amikor Charles Freck, egy H-Anyagra rászokott függő úgy dönt, hogy véget vet az életének, és túladagolja magát egy 1971-es Mondavi Cabernet Sauvignonnal elfogyasztott gyógyszeradaggal. De Frecket átveri a dílere, és egy fura, új hallucinogén anyagot ad neki.

A csendes fulladás helyett Charles Freck hallucinálni kezdett. Hát ez az én életem, gondolta sztoikusan. Mindig átbasznak. Szembe kellett néznie a ténnyel – mivel jó néhány tablettát benyelt –, hogy szép kis utazás vár rá.
A következő pillanatban arra lett figyelmes, hogy egy dimenziók közti lény áll az ágya mellett, és rosszallóan néz le rá.
A lénynek rengeteg szeme volt (szemek az egész testén), ultramodern, drágának tűnő ruhája, és vagy két és fél méter magas volt. Egy irdatlan hosszú tekercset tartott.
– Rám olvasod a bűneimet? – kérdezte Charles Freck.
A lény bólintott, és széthajtotta a tekercset.
– Százezer óráig fog tartani – mondta Freck, tehetetlenül fekve az ágyon.
A dimenziók közti lény rászegezte rengeteg összetett szemét: – Már nem vagyunk a földi világban. Az anyagi létezés alacsonyabb síkjai, úgymint „tér” meg „idő” már nem vonatkoznak rád. A transzcendentális tartományba emelkedtél. A bűneidet folyamatosan, felváltva olvassuk rád az idők végezetéig. A lista végtelen.
Ismerd meg a díleredet, gondolta Freck, és azt kívánta, bárcsak visszavehetné élete utolsó fél óráját.
Ezer évvel később még mindig az ágyon hevert az Ayn Rand-könyvvel és az Exxon-levéllel a mellén, s hallgatta bűnei listáját. Most értek az első osztályhoz, hatéves korához.
Tízezer évvel később a hatodik osztálynál tartottak.
Amikor felfedezte a maszturbációt.
Behunyta a szemét, de még így is látta a sokszemű, két és fél méteres lényt, ahogy olvassa a végtelen tekercset.
– És aztán… – mondta.
Charles Freck fején meg átfutott a gondolat: Hát, legalább a bor finom volt.

A Kamera ellenére (vagy talán azért, mert minden drogellenessége mellett humor és elnéző szeretet hatotta át) sem lett jobb Phil reputációja. Az író akkurátusan felbecsülte a kárt: „Bolond, ez lesz a válasz. Drogot vett be, látta Istent. MND [marha nagy dolog].”
Phil egyetlen olyan mérce szerint sem volt őrült, amit alkalmazni merészelnék. Kikérdeztem egy pszichiátert és egy pszichológust, akik rendszeresen találkoztak vele élete két legnehezebb szakasza során, és mindketten azt állítják, hogy pont annyira volt épeszű, mint bárki más. Ráadásul egy termékeny és fegyelmezett művész esetében, aki jóval becsmérlői felett teljesített intelligencia és képzelet tekintetében, kevesen állják meg, hogy ne kezdjenek pszichológiai szakszavakkal dobálózni.
Phil érzelmi és viselkedési problémái időnként rendkívül súlyossá váltak – meglehetős fájdalmat és szenvedést okozva neki és másoknak – és oda vezettek, hogy néha azt írta, „három idegösszeroppanáson” esett át, és a „skizofrénia” meg a „pszichózis” bélyegeit ragasztgatta magára. (Máskor hevesen tagadta, hogy efféle fogalmaknak bármi közük lenne az életéhez.) Mindig is mély lelki életet élt. Talán arra használta fel ezeket a szélsőséges pszichológiai kifejezéseket, hogy minél drámaibb módon jelenítse meg azokat az erőket, amelyek írói képzeletét táplálják. Talán egyszerűen és közvetlenül csupán azt mondta, amit időnként igaznak hitt.
Ez a kompromisszum szakadt hát a nyakamba: igyekszem hűen idézni őt, hogy elismerjem élete fájdalmas nehézségeit, és a mélyükre hatoljak, ugyanakkor szeretném elkerülni azt a csapdát, hogy egy szimpla, vállveregető, normális/nem normális kettősség alapján hozzak ítéletet, amellyel gúnyt űznék Phil művészi és spirituális világából, és hülyét csinálnék magamból mint életrajzíróból.
Végül egy pár szó a könyv szerkezetét illetően. Phil teljes életművének – a több mint negyven regénynek és kétszáz novellának – az elemzése gyakorlatilag lehetetlen. Ezért a könyv fő részében csak a legjobb novellákra és arra a tizenegy regényre fókuszáltam – Eye in the Sky (Figyel az ég), Time Out of Joint (Kizökkent idő), Confessions of a Crap Artist („Egy kukaművész vallomásai”), Az ember a Fellegvárban, Időugrás a Marson, Palmer Eldritch három stigmája, Ubik, Flow My Tears, The Policeman Said (Csordulj könnyem, mondta a rendőr), Kamera által homályosan, Valis és a The Transmigration of Timothy Archers („Timothy Archer lélekvándorlása”) – amelyek leginkább példázzák visszatérő témáit. De az Időrendi áttekintésben (rövid és velős ismertetések formájában) a megírás sorrendjében kalauzolom végig az érdeklődő olvasót Phil teljes termésén, s így megismerkedhet a többi témával is.

Most, visszatérve Phil szavaihoz, amelyekkel a Bevezető kezdődik – minden erőfeszítésünkkel megőrizve objektivitásunkat, amelyet a regényei hívnak elő –, képzeljük el egy író életét, aki „szabadon és boldogan írhat végtelen számú világokról”.
Természetesen „egy gyermekkori világgal” kezdődik, amelynek jelentőségét Phil mindig szerette volna letagadni.

A Kiadó engedélyével.

Életrajz