FőképKét hibalehetőség mindenképpen adódik, ha olyan irodalmi „jelenség” könyvéről írok, mint Tandori Dezső.

Az egyik, hogy a név bűvöletébe esve óhatatlanul is mélyebb jelentést keresek minden sarokban, minden tollhiba mögött az írói zsenialitás újabb bizonyítékát lelem, minden apró, kicsinyes szurkálódásba velős társadalomkritikát látok bele.

A másik, nem kevésbé lebecsülendő veszélyforrás, hogy éppen a névnek nekiesve addig ütöm-vágom huszadrangú következetlenségeiért, írói rigolyáiért, szövegvilágának állandó lakóiért, ameddig az olvasás szépségeit végül elhomályosítja a bizonyításvágyam és kritikakényszerem.

Éppen ezért úgy próbálok meg e kötetről beszélni, mintha a borítóját se láttam volna soha, pláne az íróját és/vagy írásait.

Adott tehát egy magát „elderítő-felhárítónak”, vagy, rövidebben, elder-felhárnak nevező alak, aki kétszázötven oldalnyi szövegben és rajzolt képben próbálja meghatározni magát, és „regényt írni tanul”.
Regényt azonban fölösleges volna keresni bárhol is: az nincs ebben a kötetben, van helyette viszont 151 számozott, gépelt oldal, plusz egy majd mégakkora függelékírás.

Mind a két részről elmondható, hogy írásdarabjai igen esetlegesen kapcsolódnak egymáshoz, viszont valami furcsa oknál fogva öt részre vannak felosztva, de irodalomtudós legyen a talpán, aki megmondja, milyen egységeket alkotnak vagy vonnak kétségbe.

A rajzok pedig olyanok, amilyeneket az ember unalmában füzet szélére vagy telefonálás közben rajzol. Alig akad olyan, mely gondolatra késztet, ötletessége révén mosolyra fakaszt, és az is az absztraktabbak közül való.
A többsége erősen öncélúnak hat, és nem válik a szöveg szerves részévé, nem egészíti ki azt, hanem idegen anyagként lébecol a lapok között.

Ami már a kötet elején számomra gondot okozott, az az életrajzi írás kis madárhatározóvá alakítása.
Egyszerűen nem tudom elképzelni, mit keres itt ennyi szárnyas állat. És még ha el is fogadom azt az állítást, hogy a felületes kritikusokkal szemben állva saját magát akarja felépíteni, újrafogalmazni és újraértelmezni, egyszóval komplettálni, azt kell mondanom, ez a temérdek veréb csak egyre messzebb viszi szándékától.

Azt persze maga is belátja, hogy életében még nem lehet „ától cettig” komplett, és ennek kapcsán be is kerül a matematika, pontosabban Gödel, és az ő nemteljességi tétele az író számításaiba, esélylatolgatásaiba: mi az, ami egy tervezett önéletrajzi könyvbe már befér?

Úgy tűnik, hogy a madársereglet igen, Szép Ernő igen, Ottlik igen, a lóversenyek igen, a krikszkrakszok igen, sok homlokráncolós részlet igen. Igenis, ez az elder-felhár alak szereti ezen a sokszögön belül meghatározni önmagát.
Ugyanakkor azt gondolom, hogy amíg személyiségét építi, és, mint írja, „regényt írni tanul”, az neki biztosan jó, de az olvasót nem feltétlenül köti le, akár intellektuálisan, akár nyelvi gyönyörködtetéssel.

Meg kell mondjam, hogy rendkívül csalódtam, és aztán nagyot nevettem, amikor rájöttem, miről is van itten szó tulajdonképpen. Persze, nagy volt a csalódásom, mert érdekes olvasmányt vártam, és azt nem kaptam meg.
Kaptam viszont helyette egy madárhatározóba öltött „Szentek életé”-t, egy monológba oltott irodalmi önéletrajzszerű írást, egy gazdám-lelkem viszonyban élő narrátor mögé rejtező misztériumot.

És a nagy nevetésnek is megvolt a maga oka: amikor ugyanis rájöttem, hogy a tisztelt író méltóztatott a kritikusokat visszaküldeni édesanyjuk hasába a már egyszer megjárt úton, akkor a hátralevő oldalakat az ilyen gesztusok figyelgetésével múlattam.

Legalább két könyv ez egyben, nyugtatgattam magam, és még nevettem is rajta, de így sem biztos, hogy jó üzletet csináltam. A könyv olvasása után én még egyszer feltettem az alcímbeli kérdést, és az íróval együtt nemmel kellett válaszolnom. Kár, hogy nem feltétlenül gödeli értelemben.