FőképBevallom őszintén, kézbevétel előtt sokáig gondolkodtam ezen a köteten. Mert ugyebár az ekultura.hu szerkesztőségének egyik alapelve, hogy csak olyan regényekről írunk ajánlót / recenziót, amelyeket elolvastunk, és amelyeket valamiért érdekesnek, figyelemre méltónak tartunk.
Szó sincs hátsó szöveg alapján, vagy mások írásaira épülő véleményalkotásról. Ez még jó darabig így is marad, hála főszerkesztőnk határozott elképzelésének.

Mi jó származhat abból, ha olyan művet olvasok el, amely címe alapján nem kevesebbre buzdítja az olvasókat, mint a nem olvasásra?
Másrészt viszont kíváncsi voltam a szerző okfejtésére, elvégre minden okos ötlet jól jön, amikor az évente megjelenő, több ezernyi könyvből valahogy ki kell választanom azt a keveset, amelyekre rászánom az időmet.

Mindezek után elolvastam a könyvet – és nem bántam meg.

A dolgok jelenlegi állása szerint a jövőben is sokat olvasok majd, vagyis ez irányú beállítottságom nem változott – de vélhetően könnyebben alkotok véleményt olyan regényekről, melyeket jó eséllyel sosem nyitok ki.
Merthogy Pierre Bayard nem arra bátorít bennünket, hogy ezentúl sose vegyünk kézbe nyomtatott szöveget, hanem arra, hogy kicsit gondoljuk át viszonyunkat a könyvekhez.

Ezt az előszóban így fogalmazza meg:
„Olyan – bár kiveszőfélben lévő társadalomban élünk –, ahol az olvasás szentségnek számít. Ez a szakralizáció különösképpen érint egy bizonyos számú, kánonnak tekintett szöveget – a szövegek listája társadalmi rétegek szerint változik –, amelyeket gyakorlatilag tilos nem olvasni, megvetés terhe mellett.
A második kényszerűséget, amely egyívású az elsővel, mégis különbözik tőle, úgy írhatnánk le, hogy kötelező mindent elolvasni….
A harmadik kényszerűség a könyvekről való beszélgetésre vonatkozik. Kimondatlan elvárás a mi kultúránkban, hogy előbb el kell olvasni egy könyvet, és csak azután szabad róla valamiféle szabatos véleményt nyilvánítani.”

Kis túlzással arról van szó, hogy minimális ismeretanyag birtokában bármely könyvről tudunk beszélni – feltéve, ha azok részét képezik a képzeletbeli „közkönyvtárnak”, amely azokat a műveket tartalmazza, melyeket a közfelfogás szerint illik ismerni.
Ez alapján már be tudjuk tuszkolni az általunk ismert és használt kategóriák valamelyikébe, és így nyugodtan általánosíthatunk – továbbá szabadon hasznosíthatjuk az egyéb (mondjuk netes) források véleményeit. Legfeljebb beszélgetőpartnerünk majd pontosítja, megcáfolja állításainkat. Ez nem gond – mondja Bayard –, mivel bármikor hivatkozhatunk hiányos emlékezetünkre, vagy arra, hogy egy másik könyvre gondoltunk.

Az is érdekes elgondolás tőle, mely szerint egy könyv az évek múlásával jelentősen átalakul emlékezetünkben, s ha újra elolvasnánk, másként értelmeznénk, mint hajdanán. Márpedig akkor teljesen felesleges időt „pazarolni” rájuk, hiszen így még könnyebben változhatnak az emlékeink, nem köti őket a valóság.

Kovács Ilona utószavában pedig nem csak a szerzőt „teszi a helyére”, hanem a fordítók szabadságán is elmélkedik, vagyis manapság mennyire beszélhetünk szó szerinti fordításokról, időnként az eredeti mű csak alap, amit a fordító kénye-kedve szerint átír, létrehozva egy jobbnak vélt regényt.

Mindent összevetve szellemes és elgondolkodtató elképzelésekkel telített Bayard műve, amely véleményem szerint ugyan nem fogja megváltoztatni a könyvekhez való viszonyunkat, ellenben hosszú időre elegendő beszédtémát biztosít a baráti társaságban folytatott diskurzusokhoz.