FőképMintha az utóbbi egy-másfél évtizedben az angolok, különösen alkotó művészeik egyre behatóbban érdeklődnének a japán kultúra iránt.
Az, hogy a British Museumba modern japán kiállítás került - ha csak időszakosan is -, könyvesboltjaikban pedig külön polcon sorakoznak a mangák, csupán erősítik ezt a benyomást, de az igazi áttörést inkább az olyan alkotások jelentették, mint Peter Greenaway 1996-os Párnakönyve és a három évre rá bemutatott 8 és 1 nő.

Valahol ezt a vonulatot, az angol és a japán hagyományok művészi keverését, összeolvasztását viszi tovább a Japánt személyes tapasztalatokból, a Távol-Keletet pedig anyai örökségéből jól ismerő Susan Barker regénye, a Sayonara Bar.

És hogy ne egyszerűen csak a globalizáció kultúrákat összesimító hatásainak bemutatása adja a mű érdekességét, az ifjú szerző elsőként kiadott (és a meglehetősen hatásos, a cselekmény elsöprő, felkavaró áramlatait mindennél odaillőbben metaforizáló „Cunami bár”-ról átkeresztelt) regénye három alapjaiban eltérő nézőpontból, és ehhez illően három elbeszélői stílusban megírt szálon fut.

Mary, a Sayonara Bar angol hosztesze kiábrándult poszt-posztmodern léthüvelyként minimalista prózában meséli el kaotikus szerelmi életét, kapcsolatát a soknemzetiségű szórakoztató egység, egy mai gésa-fogadó alkalmazottaival, valamint az egyre gyorsabban nyugatiasodó japán hivatalnokokkal, vagyis szararimanokkal.
Ám mint mindenütt, ahol nők árulják szolgálataikat a férfiaknak, itt is komoly befolyással rendelkezik a szervezett alvilág. És az ebből származó bonyodalmakat nem nehéz előre látni.

Vatanabe, a Maryt első találkozásuktól fogva hőn szerető japán konyhai segéd gyakran tudományos fantasztikumba hajló kalandjai adják az első ellenpontot.
Vatanabe ugyanis a hipertér polgára, érzékeken túli érzékelésével egészen sajátos perspektívából láttatja az eseményeket, a regény másik két szereplőjének objektívebbnek ható észlelései azonban nem egyszer rácáfolni tűnnek megállapításaira.

Szató úr, a józannak tetsző, ugyanakkor látomásoktól gyötört szarariman második ellenpontja a tárgyilagos, ám gyakran túlrészletező poszt-edvardiánus írásmóddal párosul.
Az elsőre teljességgel megbízható narrátori helyzetet sorra ingatják meg a japán misztikus horrorfilmekből ismert fordulatok, melyek a hétköznapiságot állítják szembe élesen a megmagyarázhatatlannal.

A Sayonara Bar ígéretes regény, mely ügyesen elegyíti a kalandosságot a visszafogott avantgárddal és a megalapozott technikai tudással, ám még nem az a mesterremek, ami helyet biztosíthatna szerzőjének az írók parnasszusában.
A csak néhol előforduló, de sajnos bosszantó fordítói-szerkesztői bakik ellenére jó szívvel ajánlhatom bárkinek, aki kellően nyitott a kísérletezésre és a Da Vinci-kódnál összehasonlíthatatlanul összetettebb elbeszélői stratégiával megírt, ugyanakkor éppoly kalandos történetekre.