FőképBevallom töredelmesen, mielőtt ez a kötet a kezembe került, soha nem hallottam a Zsoldos Péter-díjas Kasztovszky Béla nevét.
Pedig nem fiatal, hiszen 1942-ben született, és az írást sem ma kezdte, hiszen már 14 évesen iskolai pályázatot nyert utópisztikus dolgozatával.
Sőt, a ’70-es évek elején már kifejezetten a sci-fi felé fordult. Első tudományos-fantasztikus novellája 1977-ben jelent meg. Melyet továbbiak követtek.

Mégis valahol a ’80-as évek elején vált gondolkodó és elgondolkodtató íróvá, aki műveit mindenkor szinte a végső nyelvi és kifejezési tökéletességig csiszolgatta, javítgatta. Akár hosszú-hosszú évekig is.
Ez a tökéletességre való törekvés érezhető első önálló regényén is, melyet élete fő művének tart.

Kasztovszky Béláról sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy nincs elképzelése arról, hogy mit és hogyan írjon meg.
Mi több, határozott elképzelése van arról, hogy eddigi munkásságához hasonlóan nem a cselekményre, de még csak nem is a technikai csodákra helyezi a hangsúlyt, hanem az ezekkel szembesülő emberekre.
Tehát valójában hőseinek belső világa érdekli, a tudományos-fantasztikum „csupán” keretül szolgál.

Éppen ezért olvasás közben joggal érezhetjük, hogy a szerző bizony jóval nagyobb elvárásokat támaszt olvasóival szemben, mint mondjuk egy Star Wars kaliberű történet. Ahol például jól elkülöníthetően a jók és a gonoszok.
A felületes érdeklődőt már ez a tény elrettentheti, és akkor még nem beszéltem arról a sci-fi esetében szokatlan megoldásról, melynek során nem csupán az elbeszélő személye változik, hanem térben és időben is össze-vissza ugrálunk.
Kis túlzással olyan, mintha Quentin Tarantino a Ponyvaregényben alkalmazott megoldásokkal próbálkozna, csak ezúttal sci-fi környezetben.

A nem túl távoli jövőben az emberiség már maga mögött hagyta a naprendszert, csillagközi járművei a végtelen űrt járják. A fejlődés következő állomása a GRIN jármű, aminek működési elve olyannyira egyszerű, hogy nem is értem, miért nem találták fel korábban.

Mint már említettem, Kasztovszky Béla nem az akcióra helyezi a hangsúlyt. Jelen esetben is inkább a menet közben felmerülő morális, vagy éppen filozofikus kérdések viszik a prímet. Kérdések vannak, ám válaszok nem igazán.
Nem azért, mintha nem lehetne válaszolni, hanem azért, mert a szerző célja sokkal inkább az elgondolkodtatás, mint bármi más.

Még akkor is, ha a sci-fiben járatosak számára a regény alapötlete nem teljesen hat az újdonság erejével, hiszen ehhez nagyon hasonlót korábban, a harmadik Metagalaktikában már olvashattak „Törődik-e a méh?” címmel.