FőképRégi hagyományunk, nekünk magyaroknak, hogy lexikonba foglaljuk a nyelvünkben előforduló idegen szavakat és kifejezéseket. Az első ilyen gyűjtemény 1826-ban jelent meg Tudományos Mesterszókönyv címmel.
Verseghy Ferenc műve óta egymást követik az ilyen rendeltetésű könyvek. Ez természetes is, hiszen a társadalom és a tudományok fejlődésével együtt jár az új szavak születése, illetve más nyelvekből történő átvétele.
Régebben elsősorban a társadalomtudományok, később pedig a természet- és műszaki tudományok szóanyaga áramlott be nyelvünkbe. És áramlik mostanában is.

Ezzel nincs is semmi probléma, ha ezeket a szavakat nem használják ok nélkül. Vagy inkább öncélúan. Persze jogos lehet a kérdés: ebben az esetben mit tekintünk ok nélkülinek, vagy éppenséggel öncélúnak?
Hát, szerintem azt az esetet, ha az idegen szót egyetlen, maximum két magyar szóval is ki lehetne váltani. Pl.: konferencia – értekezlet, antagonisztikus – kibékíthetetlenül ellenséges, deponál – letétbe helyez, reveláció – kinyilatkoztatás.
Vagy ha csak azért használják az adott szót, hogy villogjanak vele, esetleg zavarba hozzanak másokat. Ez utóbbi mondjuk nem csupán öncélú, hanem gonosz dolog is.

De eme rövidke kitérő után térjünk vissza ahhoz a szótárhoz, ami megjeleníti a közösség, jelen esetben a magyarság világról való tudását és önismeretét, azt, ahogy megfogalmazzuk mondanivalónkat, és kifejezzük önmagukat.
Persze ehhez szükség van arra, hogy mindenki ugyanazt a nyelvet beszélje, ugyanazokat a szavakat használja.

De ugyebár nem tudhat mindenki mindent. De sokszor már az is elég, ha tudjuk, hogy keressük azt, amit nem tudunk.
És ha idegen szóval gyűlik meg a bajunk, nem is fordulhatnánk jobb tanácsadóhoz, hogy az Idegen szavak szótára című könyvhöz. Mely már külalakjában és terjedelmében is tiszteletet parancsoló, és akkor még nem beszéltünk a beltartalomról.
Arról a több mint 40000 önálló címszóról, 56000 jelentésről és 10000 utalószóról…