FőképA Londonban született, Amerikában nevelkedett, bengáli szülők gyermekének és számos irodalmi elismerés, többek között a rangos Pulitzer-díj tulajdonosának, Jhumpa Lahirinek első önéletrajzi ihletésű Beceneve Gogol című regénye vallomás az emberi identitás bonyolult, összetett problémaköréről.

Gogol indiai származású cambridge-i születésű, első generációs amerikai, aki egy látszólag teljesen értelmetlenül neki adományozott név birtokosaként, a híres orosz író majdnem névrokonaként éldegél.
E névválasztás okára, csakúgy, mint számtalan más kérdésre sem kap sokáig választ szüleitől, akik neveltetésüktől fogva, látszólag legalábbis, sokkal zárkózottabb emberek, mint az őket körülvevő tősgyökeres amerikaiak.
Kapcsolatokat legfőképpen a mindenkori lakóhelyük közelében letelepedett indiai családokkal ápolnak, és még a több évtizedes amerikai tartózkodásuk után sem érzik otthon magukat az Újhazában.

Gogol bengáli származásával kapcsolatos lelki vívódásai, és a szülei által képviselt életfelfogáshoz fűződő ambivalens viszonya állnak a regény középpontjában.

A „Gogol” név szimbolikus jelentőségű: azáltal, hogy nem is indiai, nem is amerikai eredetű, a fiú meglévő identitásbeli problémáihoz járul hozzá, fokozza Gogolban az idegenszerűség, nem odatartozás érzését.
A főhős élete egy szakaszában megszabadul fura nevétől, azaz szülei érthetetlen, megfoghatatlan, titkokkal terhes múltjától és jelenétől, nyíltan azonban nem mer, nem tud szakítani indiai származásával, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy új névként a „Nikhil”, indiai eredetű nevet veszi fel.

Jhumpa Lahiri könyvében Gogol és családja sorsának bemutatásán keresztül különleges érzékenységgel ír az emigráns lét nehézségeiről, az asszimiláció válaszútjairól (arról, hogy egy más kultúra letéteményeseként milyen mértékben lehet alkalmazkodni az új, befogadó ország szokásaihoz), a generációs különbségekről, a férfi és női kapcsolatokról, szerelemről, megcsalásról, elmúlásról.

Tökéletes, pontos jellemrajzot nyújt a halk szavú Ashimáról, a megfontolt, kimagasló intellektuális képességekkel megáldott férjéről Ashoke-ról, az amerikai és indiai valóság között sodródó gyermekeikről, Gogolról és Soniáról, valamint az őket körülvevő amerikaiakról, akik közül sokan naiv tudatlansággal, esetleg rokonszenvvel, tenyérbe-mászó bizalmassággal, vagy ellenségesen közelítenek hőseink mássága felé.

Lahiri nem szorítkozik csupán Gogol jellemfejlődésének elmesélésére. Finom jelzéssel utal az indiai eredet komplex mivoltára, miszerint bengáliként Ashima és Ashoke Kalkuttát elhagyva maguk is idegenként mozognak országuk egyéb részein, nehezen kommunikálva India nem bengáli lakosaival.
Míg Gogol identitásbeli szorongásai nevének megváltoztatásában csúcsosodnak ki, Lahiri másik hőse, Moushumi egy harmadik kultúra védőszárnyai alatt keres menedéket lelki problémái elől - Franciaországban talál önmagára.

Az indiai nagypapa, az európai irodalom professzorának a nagy orosz írók iránti lelkesedése új dimenziót kölcsönöz nemcsak saját életének, hanem unokájának, Ashoke-nak is. Hősünk édesapja, Ashoke esetében ez szó szerint értendő, hiszen Gogol „A köpönyeg” című novellájának köszönhetően menekül meg egy vonatbalesetből.

A könyv egyetlen negatív pontjaként a fordítás hozható fel. Nem csak az eredeti angol szöveg ismerőjeként, de a magyar szöveget önmagában is értékelő olvasóként szomorúan állapítottam meg, hogy Jhumpa Lahiri különleges irodalmi stílusa sokat veszít értékéből a hanyag „magyarosítás” miatt.
A könyvben ugyanis alanyától, vagy állítmányától megfosztott mondat is szerepel, egyes kifejezések az eredeti, egyszerű szépségű angol megnevezésektől eltérően fennköltebbek, s bizonyos esetekben egyenesen érthetetlennek.

Nem tartom szerencsésnek a cím megváltoztatását sem, a Lahiri által választott eredeti „Névrokon” cím sokkal többet sejtető, mégis sokkal kevesebbet eláruló tömörítése a könyv tartalmának.
A könyv különleges irodalmi értékét mi sem bizonyítja jobban, hogy még az egyértelmű fordítási hibák sem tudják megzavarni a könyv sokszínű világát.

A Beceneve Gogol hol enyhén ironikus, hol pedig csodálatos, lírai hangon számol be a fiatal Gogol felnőtté válási folyamatáról, és a Ganguli család amerikai társadalomba való beilleszkedéséről. Ily módon a könyv megidézi az „amerikai olvasztótégely” metafora visszáságait és hangsúlyozva a különböző kultúrák együttéléséből eredő problémák komplexitását, és a sokszínűség kétségtelen előnyeit, amelyet Gogolhoz hasonló gyermekként, fiatalként különösen nehéz megérteni, kezelni.