FőképEgyfajta virtuális vetélkedés érzékelhető manapság a fiatal írók két csoportja között. Ők maguk talán nincsenek tisztában ezzel, de a leplezetlenül saját élményeket megörökítő ösztönös írók és a műveiktől jelentősebb távolságot tartó, stilizáló bölcsészek, ha nem is egymás ellenében munkálkodnak, mindenképp egymást gyengítő vagy kioltó reakciókat váltanak ki, legalábbis a bestseller-piacon.

Kramer Tamás egyértelműen az utóbbi kategóriába sorolható, s nem csak azért, mert az ELTE Bölcsészkarának magyar szakos hallgatója, hanem kimunkált, tárgyilagos, nyilvánvalóan - bár szerencsére nem érezhetően - ezerszer átrágott szövegei okán is.

Stílusa nagymértékben a manapság (még/már) divatos minimalizmus jegyeit viseli magán, jóllehet nem teljességgel azonosítható vele.
A cselekmény és a metaforahasználat mindenesetre erősen leredukált, szinte a végletekig visszafogott, és a kisprózák maguk is többségében inkább nevezhetők tanulmányoknak, skicceknek, verbális csendéleteknek, mint valódi elbeszéléseknek.
E redukció eredményeképp romantikusan túlburjánzó nyelvezetétől megfosztott Washington Irwing-karcolatokat érdemes elképzelni, természetesen korszerűsített formában és mai témákkal.

A stílusminimalizmusnak, a visszafojtott narrativitásnak persze megvannak a hátrányai. Az eseménytelenség, a lezáratlanság elsőre akár unalmasnak is hathat.
Azaz hathatna, ha nem ragadna magával Kramer finom írásmodora. A tökéletesen megválasztott szavak, a finom, kiegyensúlyozott mondatritmusok, a csepegtetett, de mindig eltalált hasonlatok, jelképek, szövegen túlmutató utalások önmagukban is élvezetessé teszik Kramer stílusát.

A kötet harmadán túljutva aztán ténylegesen izgalmassá válnak a darabok. Az „ötbetűs” és a „hangszenny” poszt-posztmodern szövegközi és szövegen belüli játékai egészen friss hangnak tűnnek a kortárs pályakezdők írásaival összevetve, a „tükör” pedig mintha Bret Easton Ellis Nullánál is kevesebbjének kifordított, novellává sűrített esszenciája lenne, legalábbis a hangulatát tekintve, ugyanakkor nem az utánzat vagy utánérzés keserű szájízét hagyja maga után.

A „csodaország” gunyoros kirakós-képvázlat mindannyiunk álmainak földjéről, a lehetőségek hazájáról, Amerikáról, de valóban mesteri írássá a novellavégi nézőpontváltás és a fantasztikum sugallata teszi.
Ahogy az immár nyílt fantasztikum az, ami kiemeli, - számomra legalábbis - a kötet messze legjobb darabjává avatja a „füst” című novellát, melyben a stílusminimalizmust fokozatosan váltja fel a sűrített metaforizáltság és a szürrealizmusba hajló, nem evilági álomszerűség.

Jóllehet az elején még szoktatnom kellett magam Kramer Tamás kisprózáihoz, a kötet végén már az bosszantott, hogy nincs tovább, nincs újabb novella, amit elolvashatnék. Mert valóban szívesen olvasnék még újabb műveket ettől a tagadhatatlanul ígéretes tehetségtől, aki éppúgy megérdemelné, hogy az eladási listák élére kerüljön, mint a manapság divatos vallomásos, testiségorientált novelláskötetek szerzői.

A kötetben szereplő írások:
meredély
(ff)
bakter
kompresszor
kilátó
hologram
ötbetűs
előleg
csodaország
tükör
durchmars
hangszenny
záridő
füst