FőképI. Állomás a Só úton

Kr. e. 1000

Ahogy bekanyarodtak a folyó mellett futó ösvényen, Lara felismerte a közeli dombon álló fügefa körvonalát. A forróságban végtelennek tűntek a napok. A fügefa sűrű lombot növesztett, de még nem hozott gyümölcsöt.
Lara nemsokára újabb tájékozódási pontokat fedezett fel – egy kiugró mészkő-sziklát az ösvény mellett, ami egy férfi arcélére emlékeztetett, egy mocsaras területet a folyó mellett, ahonnan mindig oly riadtan menekültek a vízimadarak, és egy magas fát, ami széttárt karú emberre hasonlított. Közeledtek ahhoz a helyhez, ahol egy sziget ékelődött be a folyóba. Elsőrangú táborhely lesz, biztonságban megalhatnak rajta.
Lara rövid élete során oda-vissza már számtalanszor végigjárta a folyómenti ösvényt. Nem az ő népe hozta létre az utat – az mindig is ott volt, akárcsak a víz –, ám szarvasbőrbe bújtatott lábuk és taligáik fakereke újra meg újra simára koptatta a járófelületet. Lara népe sóval kereskedett, és a megélhetésért szinte egyfolytában úton volt.
A folyó torkolatánál fél tucat, keresztbe-kasul házasodott család gyűjtötte a sót a tengerparton felgyülemlett jókora sóágyakból. Összekotorták és megszitálták a sót, majd felrakták a taligákra. Amikor azok megteltek, a csoport java része hátra maradt, a sziklák és a nyomorúságos viskók között keresve búvóhelyet, a bátrabbak közül pedig úgy tizenöten útnak indultak a folyót kísérő ösvényen.
Átvágtak a tengerparti lapályon az értékes sórakománnyal, aztán felfelé vették az irányt, a hegyekbe. Lara népe soha nem ment fel a hegycsúcsra; csak a hegy lábáig tartott az útjuk. Sok kisebb nép élt az erdőkben és a dús füvű mezőkön, aprócska falvakban. A sóért cserébe szárított húst, állatbőrt, gyapjúruhákat, agyagedényeket, tűt, csontból faragott kaparóeszközöket és fajátékokat adtak Lara népének.
Miután kicserélték a portékáikat, Lara népe visszaindult a folyómenti ösvényen a tenger felé. A körforgás kezdődött elölről.
Így volt ez mindig. Lara nem ismert másfajta életet. Ide-oda utazott, fel és le a folyóparti csapáson. Nemcsak egy otthona volt, sőt talán nem is volt otthona. Szeretett a tengerparton lenni, ahol megtömhette a hasát hallal, és a hullámok lágy, ütemes csobogása ringatta álomba éjjelenként. A hegyek lábát kevésbé szerette, mert ott meredek lett az út, hidegebb az éjszaka, és a messzeségek látványától hamar elszédült. Kellemetlenül érezte magát a falvakban, és sokszor szégyenlősen viselkedett az idegenek között. Jobbára az ösvényen érezte magát otthon. Szerette a folyó szagát a forró nyári napokon, örült a békák kuruttyolásának. Kúszónövények bukkantak elő a buja folyóparti cserjésből, és finom bogyókkal kínálták. Még a legtikkasztóbb napon is hűvös, vízillatú szellő érkezett a folyó felől alkonyatkor, és a fuvallat sóhajtozva énekelt a nádasban és a magas fűben.
Az ösvényen is akadt kedvenc helye: az a rész, amely felé éppen közeledtek, ahol egy sziget akasztotta meg a folyó sodrását.
A folyót ezen a szakaszon szinte végig sík terep övezte, de a sziget közvetlen közelében a napkelte felőli oldalon olyan volt a föld, mint egy összegyűrt kendő, dombokkal, hegygerincekkel és völgyekkel. Lara népének volt egy fából készült bölcsője, amit könnyen hozzá tudtak szíjazni egy szekérhez, és már nemzedékek óta örökítették tovább. A sziget formája is egy bölcsőhöz hasonlított. Hosszú volt és keskeny, sodrásirányban jóformán egyenes, felfelé meg hegyes, mert ott az áramlatok mindkét partját lecsiszolták. A napkeleti oldalon hegyek néztek le a bölcső alakú szigetre, mintha súlyos köpenybe öltözött asszonyok lettek volna, akik a kiságyban ringó csecsemőt figyelik. Lara apja legalábbis így mesélt a vidék fekvéséről.
Larth mindig képekben beszélt. Szavai nyomán óriások és szörnyetegek bújtak elő a földből. Ő látta a numeneket, a sziklák és fák között bolyongó szellemeket. Néha meg is szólította őket, és hallotta a válaszukat. A folyó volt a legközelebbi és legrégibb barátja. Mindig elárulta neki, hol érdemes aznap halászni. A szél suttogásából Larth megjósolta, milyen idő lesz másnap. Pont azért választották őt a csoport vezérének, mert ilyen csodadolgokat művelt.
– Már közel vagyunk a szigethez, ugye, papa? – kérdezte Lara.
– Honnan tudod?
– A hegyekből. Először meglátjuk a hegyeket ott jobbra. Egyre nagyobbak lesznek. És mielőtt megérkezünk a szigethez, feltűnik az a fügefa ott fent, a hegy vállán.
– Ügyes leány vagy! – dicsérte Larth, és büszkeséggel töltötte el gyermeke kitűnő emlékezete és megfigyelőképessége.
Larth erős, szemrevaló férfi volt, bár fekete szakállába már szürke tincsek vegyültek. Felesége sok gyereket szült, de hamar meghalt mind, kivéve az utolsót, Larát, akiért cserébe viszont az anyja adta az életét. Larth nagyon ragaszkodott a lányához. Neki is aranyszín haja volt, mint az anyjának. Most, hogy lassan már ő is szülhetett volna, Lara teste egyre nőiesebb lett; csípője és melle kikerekedett. Larth leghőbb kívánsága az volt, hogy megérje az unokái születését. Sokan nem érték meg azt a kort, de Larth reménykedett. Egész életében egészséges volt, részben azért, bizonygatta magának, mert mindig tiszteletet mutatott a numenek iránt, akikkel útjai során találkozott.
A numeneket nagyon meg kellett becsülni. A folyó szelleme bármikor magával ragadhatta az embert, hogy belefojtsa a vízbe. A fáké bármikor elgáncsolhatta az embert a gyökerekkel, vagy egy korhadt ágat dobhatott a fejére. A sziklák megmozdulhattak az ember lába alatt, és a saját árulásuk felett kacagva görögtek le a hegyoldalon. Még az ég is lángoló ujjakkal bökdösött az ember felé, ha megharagudott, és ha úgy tartotta kedve, felnyársalta, akár a nyulat, vagy ami még rosszabb, életben hagyta, de elrabolta a józan eszét. Larth olyanról is hallott, hogy maga a föld nyílt meg, és magába nyelte az embert. Noha a saját szemével még nem látott ilyen szörnyűséget, minden reggel szertartást végzett, és engedélyt kért a földtől, mielőtt végigment rajta.
– Van valami nagyon különleges ebben a helyben – mondta Lara. Ránézett a bal kéz felé tündöklő folyóra, majd az elöl és jobb kéz felé magasodó, fákkal tarkított sziklás hegyekre. – Hogy csinálták ezt? Ki csinálta?
Larth a homlokát ráncolta. Nem értette a kérdést. Egy helyet soha nem csinálnak, egy hely csak van. Lehet, hogy apró dolgok változnak idővel. A vihar kiforgatja a fákat, és azok belezuhannak a folyóba. Egy nagy szikla úgy dönthet, hogy legurul a hegyoldalon. A dolgokban élő numenek folyton átalakították a vidéket, egyik napról a másikra, de ami igazán lényeges, az nem változik, örökkön-örökké létezik: a folyó, a hegyek, az ég, a nap, a tenger, a sóágyak és a folyótorkolat.
Éppen ezeket a gondolatokat próbálta megfogalmazni Larának, amikor egy őzsutát pillantottak meg. Az állat a folyóból ivott, és közeledtükre összerezzent. Egy-kettőre felugrott a bokroktól sűrű folyópartra, és kiszaladt az ösvényre. Nem keresett menedéket, hanem megállt előttük, és őket nézte. Larth olyan tisztán hallotta a szavakat, mintha maga az állat suttogta volna: „Egyél meg.” Felajánlotta magát nekik.
Larth megfordult, hogy odakiáltson valamit a többieknek, de a csoport legügyesebb vadásza, a fiatal Po már mozgásba lendült. Előreszaladt, felkapta a kihegyezett botját, amit mindig magánál hordott, és elhajította. A bot fütyülő hanggal süvített tova Larth és Lara közt a levegőben.
Egy szívdobbanásnyi idővel később belefúródott az őz mellébe, méghozzá olyan erővel, hogy a jószág összecsuklott a földön. Képtelen volt felkelni, csak ide-oda forgatta a nyakát, és kétségbeesetten hadonászott hosszú, karcsú lábával. Po átszaladt Larth és Lara között. Miután odaért az őzhöz, kitépte belőle a lándzsát, és megint lesújtott. Az őz fojtott hangot adott, valami nyögésfélét, aztán mozdulatlanná dermedt.
A csoport örömujjongásban tört ki. Ezen az estén kivételesen nem halat fognak enni, hanem igazi őzlakoma lesz.

*

A sziget nem volt messze a parttól, de az évnek ebben az időszakában – nyár elején – a folyó vize annyira felduzzadt, hogy nem gázolhattak át rajta. Lara népének ősei annak idején egyszerű tutajokat tákoltak össze bőrszíjakkal összekötött ágakból. Ezeket a parton tartották készenlétben, és szükség esetén megjavították őket, vagy újakat építettek. Amikor legutóbb erre jártak, három tutajt hagytak maguk után a keleti parton, mindet jó állapotban. Két tutaj visszavárta őket, ám a harmadik hiányzott.
– Látom! Odaát… Felhúzták a sziget partjára, szinte elrejtették a bozótba – rikoltott Po, akinek nagyon éles látása volt. – Valaki átkelt vele.
– Lehet, hogy még mindig a szigeten vannak – jegyezte meg Larth.
Nem bosszantotta, hogy idegenek használták a tutajt, elvégre a sziget is elég nagy volt mindnyájuk számára. Ennek ellenére óvatosan kellett tovább haladniuk. A szájához tette mindkét kezét, és elkiáltotta magát. Nemsokára egy férfi jelent meg a sziget partján. Intett nekik.
– Ismerjük? – kérdezte Larth hunyorogva.
– Nem hiszem – felelte Po. – Fiatal… Ha engem kérdezel, annyi idős lehet, mint én, vagy még fiatalabb. Erősnek látszik.
– Nagyon erősnek! – tette hozzá Lara.
Az ifjú még a távolból is lenyűgözően izmosnak nézett ki. Rövid, ujjatlan tunikát viselt, ami felfedte izmos karjait. Lara még soha nem látott ezekhez hasonlatosat.
Az alacsony és szikáran izmos Po oldalvást Larára sandított, és összevonta a szemöldökét.
– Valamiért nem tetszik nekem ez az idegen.
– Miért nem? – kérdezte a lány. – Mosolyog ránk.
A fiatalember igazából Larára mosolygott, és egyes-egyedül őrá.

*

Tarketiosnak hívták. Larth ennél többet nem tudott kideríteni, mert nem ismerte a nyelvet, amit az idegen beszélt. Az összes szava olyan hosszú és nyakatekert volt, mint a neve. Még az őzet is könnyebben megértette, mint azokat a furcsa hangokat, amiket az ifjú és két társa kiejtett a száján. Ennek ellenére barátságosnak látszottak, és jelenlétük nem jelenthetett fenyegetést a sókereskedők jóval nagyobb csoportjára.
Tarketios és két idősebb útitársa avatott fémművesek voltak egy másik területről, ami soknapi járóföldnyire, északabbra terült el. Arrafelé dúskáltak a hegyek vasban, rézben és ólomban. Kereskedni mentek délre, és éppen hazafelé tartottak. Nemcsak az az ösvény érintette a folyót, amelyen Larth népe szállította a sót a tengerpartról a hegyekhez, hanem egy másik út is, amely átszelte a vizet, és ide-oda kígyózott a hosszú part menti síkságokon. Mivel a szigetnél lehetett legkönnyebben átkelni a folyón, ezen a ponton keresztezte egymást a két ösvény. Ezen a napon kivételesen egyszerre értek oda a sókereskedők és a fémművesek. Most találkoztak először.
A két csoport két külön tábort állított fel a sziget két ellentétes végében. A barátság jeleként Larth intett Tarketiosnak és a társainak, hogy jöjjenek át a táborukba, hogy osztozzanak velük az őzlakomában. Miközben a vendéglátók és a vendégeik a tűz körül lakomáztak, Tarketios megpróbált mesélni valamit a mesterségéről. A tűz fénye sziporkázott Lara szemében, miközben a lángokra mutogató és a kalapálást mímelő Tarketiost figyelte. A narancsos fény végigtáncolt a fiú karjának és vállának meg-megfeszülő izmain. Amikor rámosolygott a lányra, egyértelmű, mégsem taszító dicsekvés sugárzott felőle. Lara még soha nem látott ilyen fehér és tökéletes fogakat.
Po látta, milyen pillantásokat váltanak egymással, és egyfolytában a homlokát ráncolta. Lara apja is jól érzékelt mindent, de ő mosolyogott.

*

Befejezték a vacsorát. A fémművesek, miután sok-sok mutogatással megköszönték az őzsültet, visszavonultak a sziget túlsó végében felállított táborukba. Mielőtt felszívódtak az árnyak között, Tarketios hátranézett, és búcsúzásképpen még egy mosolyt villantott Larára.
Miközben a többiek álomra hajtották a fejüket, Larth – szokásához híven – egy darabig még ébren maradt. Szerette nézni a tüzet. Mint minden másban, a tűzben is élt egy numen, aki néha megszólította, és látomásokkal ajándékozta meg. Amikor az utolsó zsarátnok is beleolvadt a sötétbe, Larth álomba szenderült.
Kisvártatva pislogni kezdett. Az imént semmivé foszlott lángok hirtelen megint feléledtek. Forró levegő csapott az arcába. Látását eltompították a napnál is ragyogóbb fehér lángok.
A vakító világosságban észrevett valamit, ami a lángok felett lebegett. Egy hímtagra hasonlított, amelyhez nem tartozott ugyan test, de szilajul, egyenesen állt. Szárnya volt, mint a madárnak, és felfelé meredt a levegőben. Bár úgy tűnt, húsból van, a lángok nem tehettek kárt benne.
Larth már korábban is látta a szárnyas falloszt, mindig olyankor, ha sokáig bámulta a tüzet, és utána álomba merült. Még nevet is adott neki, pontosabban a látomás ültette el a saját nevét a férfi tudatában: Fascinus.
Fascinus nem olyan volt, mint a fákat, köveket vagy folyókat életre keltő numenek. Azok névtelen numenek voltak. Mindegyik kötődött a tárgyhoz, amiben lakott, és szinte megkülönböztetni sem lehetett őket egymástól. Nem mindig bízhattak ezeknek a numeneknek a szavában. Néha barátságosan közeledtek, de néhanapján csintalanul, sőt ellenségesen viselkedtek.
Fascinus más volt. Semmihez sem fogható. Magában és magából létezett, nem született és nem halt meg. A formájából egyértelműen látszott, hogy az élethez és az élet eredetéhez van köze, Larth mégis azt érezte, hogy nem ebből a világból származik, csak néha siklik át pillanatokra egy résen, amit a forróságban táncoló lángok nyitnak meg neki. Fascinus felbukkanása mindig valami fontosat jelentett. A szárnyas fallosz válaszokat adott Larth kimondatlan kérdéseire, amelyek régóta emésztették, de alkalmanként valami új és lényeges gondolatot is elültetett a fejében. Fascinus soha nem vezette félre, mindig a helyes utat mutatta neki.
Máshol, messzi földeken – görög földön, Izraelben, Egyiptomban – a férfiak és nők isteneknek és istennőknek hódoltak. Lerajzolták vagy kifaragták az isteneiket, meséket mondtak róluk, és templomokban áldoztak nekik. Larth soha nem találkozott ilyen népekkel. Még csak nem is hallott azokról a vidékekről, ahol éltek, és soha nem akadt össze egy istennel sem, ezért el sem tudta képzelni, milyenek lehetnek. Larth nem ismerte az isteneket abban a formában, ahogy mások hódoltak nekik, de úgy érezte, Fascinus lehet a legközelebb azokhoz a szellemekhez, akik előtt ilyen alázattal borulnak le más emberek.
Riadtan pislogott megint.
A lángok rég elhaltak. Az elviselhetetlen fény helyébe a meleg nyári éjjel sötétje költözött, és csupán a holdfény lopott némi ezüstös derengést az árnyak közé. Az arcát már nem a forróság legyintgette, hanem friss, hűvös szellő.
Fascinus eltűnt – de előtte még elültetett egy gondolatot Larth fejében. A vezér odasietett a lombokkal takart lugashoz, ahol Lara szeretett aludni, és azt motyogta magában: Így kell történnie, mert Fascinus azt súgta, hogy ez az út!
Letérdelt a lánya mellé, de nem kellett felébresztenie. Lara már ébren volt.
– Mi az, papa?
– Menj oda hozzá!
Lara nem kért magyarázatot az apjától. Mindvégig erről ábrándozott a bokrok árnyékában, feszülten és kíváncsian heverve a sötétben.
– Biztosan ezt akarod, papa?
– Fascinus....
Larth nem fejezte be a mondatot, de a lánya így is megértette. Ő soha nem látta Fascinust, ám az apja már többször mesélt róla. A szárnyas jelenség újra meg újra útba igazította a csoport vezérét. Fascinus most ismét megjelent neki, hogy tudassa vele, mi a kívánsága.
A sötétség sem tántoríthatta el Larát. Ismert minden zegzugot és kisebb-nagyobb kanyart a kis sziget ösvényein. Amikor odaért a fémművesek táborába, egy levelekkel borított beszögellésben talált rá Tarketiosra, távolabb a többiek fekhelyétől. Hamar felismerte izmos testének körvonalait. Éberen feküdt, és várakozott, éppen úgy, ahogy Lara is éberen várt, amikor az apja odament hozzá.
Miután észrevette, hogy a lány közeledik, Tarketios felkönyökölt. Suttogva mondta ki a nevét. Hangja mintha kétségbeesetten megremegett volna; annyira sóvárgott utána, hogy Larát újfent mosolyra késztette. Felsóhajtott, és lekuporodott a férfi mellé. A gyér holdfényben látta, hogy valamiféle amulettet kötött egy bőrszíjjal a nyakába. A torz formájú fémdarab beleveszett a mellkasát borító szőrbe, de így is magára vonta a halvány holdfényt, és sugárzóbban adta vissza, mint ahogyan kapta.
Karjával – azzal a karral, ami annyira megtetszett Larának – előrenyúlt, és meglepő gyengédséggel ölelte magához a lányt. Teste meleg és csupasz volt, akárcsak Laráé, de sokkal nagyobb és keményebb. A lány azon tűnődött, vajon Fascinus is ott van-e velük, mert mintha érezte volna szárnyai csapdosását a lába között, amikor beléhatolt az a valami, amitől az élet származott.

*

Másnap reggel, amikor a többiek is ébredezni kezdtek, Larth ránézett Lara kuckójára, és látta, hogy ott fekszik, ahol aludni szokott. Eszébe jutott, hogy talán nem engedelmeskedett neki. Aztán észrevette a csillanást a szemében, meg a mosolyt, amivel magához tért, és megnyugodott, hogy minden úgy történt, ahogy akarta.
Miközben a többiek szétszedték a tábort, és induláshoz készülődtek, Larth odahívta magához Pót. Az ifjú szokatlanul lassan teljesítette a parancsot, és lesütve tartotta a szemét, miközben Larth beszélt hozzá.
– Mielőtt útra kelünk ma reggel, Po, szeretném, ha visszatérnél oda, ahol tegnap lelőtted az őzet. Gereblyézd át a talajt, és tüntesd el a vérnyomokat. Ha találsz vérrel szennyezett leveleket és köveket, dobd be őket a folyóba. Ezt már tegnap meg kellett volna tennünk, de esteledett, és túl sok munkánk akadt: le kellett nyúzni és meg kellett sütni az őzet. Tedd meg most, mielőtt elhagyjuk a szigetet. Nem hagyhatunk vért az úton.
– Miért nem? – kérdezte Po.
Larth megdöbbent. Po még soha nem beszélt vele ilyen gorombán.
– A vér idevonzza a férgeket és a ragadozókat. Az ösvényen hagyott vérrel megsértjük a folyóparton lakó numeneket, és mit sem számít, hogy az őz felajánlotta magát. Egyébként meg nem kötelességem mindezt elmagyarázni neked. Menj, és tedd, amit mondtam!
Po a földet nézte. Larth már ott tartott, hogy alaposan leteremti az ifjút, de elvonta a figyelmét a fémművesek érkezése. Búcsúzni jöttek.
Tarketios előrelépett. Ünnepélyes mozdulatok kíséretében átadott egy ajándékot Larthnak. A tárgy fémből készült, és olyan kicsi volt, hogy elfért az egyik tenyerében. Egyik végén egy nyílást lehetett látni, a másikon élesre hegyezték. Egy vasból készült lándzsahegy volt – nagy hasznukra válhat, ha legközelebb egy őz keresztezi az útjukat. Tarketios egyértelműen jelezte, hogy semmit sem kér cserébe, csupán annyi a kívánsága, hogy továbbra is használhassák a sókereskedők által épített tutajt.
Larth népének mindössze néhány durván kifaragott kése volt, meg vasból készült kaparóeszköze, de soha nem láttak olyan finoman megmunkált fémtárgyat, mint az a lándzsahegy. Larth egészen megilletődött. Megmutatta Pónak is.
– Tetszik? – kérdezte. Mielőtt Po válaszolhatott volna, Larth odanyúlt hozzá, és kivette a lándzsát a kezéből. – Te vagy a legjobb vadász közöttünk. Téged illet. Majd Tarketios megmutatja, hogyan kell ráerősíteni a hegyet a nyélre.
Po csak bambán figyelte, ahogy Larth átadja a lándzsát és a vashegyet Tarketiosnak. A fémműves mindkettőjükre rámosolygott. Tökéletes fogait látván görcsösen megremegtek Po ujjai. Tarketios elővett egy kis kalapácsot és néhány szöget, és hozzáfogott, hogy ráerősítse a hegyet a nyélre. Larth elbűvölve figyelte, ahogy dolgozik, és észre sem vette, hogy Po arcán mélyvörösbe fordul a bőr.
Miután Tarketios végzett, visszaadta Pónak a lándzsát. Az új lándzsahegy nehezebb volt, mint hitte. A fegyver előredőlt a kezében, és a vashegy nagy puffanással ütődött a talajnak.
– Súlyosabb lett a hegyénél – mondta Larth, és nevetett az ifjú megrökönyödésén. – Meg kell tanulnod újra, hogyan kell célozni és eldobni. De az új heggyel sokkal tisztábban tudsz majd vadászni, nem igaz? Nem kell majd olyan erősen dobnod.
Po gyorsan igazított a fogásán, és megint felfelé fordította a lándzsát. Olyan erősen szorította a nyelét, hogy az ujjcsontjai egészen kifehéredtek.

*

Kicsivel később, miközben a sókereskedők berakodtak a tutajokba, Tarketios odament Larához, és egy félreeső helyre vezette. Nem volt közös szó, amivel kifejezhették volna az érzéseiket, és amit mindketten értettek volna. Egy ideig csak fogták és ölelték egymást, aztán távolabb húzódtak. Ugyanabban a pillanatban merült fel bennünk az ösztönös érzés: valami emlékkel kell elbúcsúzniuk. Olyan különös volt az az egyetértésben töltött perc, a szándékaik egyformasága, hogy mindketten elnevették magukat.
Lara odaadta Tarketiosnak a legértékesebb kincsét: egy apró agyagedényt, dugóval a szájában, telis-tele tiszta, fehér sóval.
Tarketios elfogadta és a ruhájába rejtette az ajándékot. Átemelte a bőrszíjat a fején, és levette a nyakából az amulettet. Szokatlan, szabálytalan formáját semmihez sem lehetett hasonlítani; nem tűnt többnek egy megmunkálatlan kis fémdarabnál. Lara nem is látott még ahhoz fogható fémet korábban – súlyosan ülte meg a tenyerét, és nagyon furcsa színe volt: olyan tiszta sárga, mint a nap fénye. Mindössze egy parányi lyukat fúrtak bele, hogy felfűzhessék a bőrszíjra.
Tarketios ráakasztotta a nyakláncot Lara nyakára. Egy szót is mormolt, talán az ajándék nevét, ám a lány csak valami különös, érthetetlen hangot hallott. Lara nem tudhatta, mennyire értékes a fémdarab, és fogalma sem lehetett róla, hogy soha nem fakul meg a fénye. Egyedül Tarketios tekintetéből látta, hogy milyen nagy kincs, és mekkora megtiszteltetés, hogy neki adta.
Habár az ifjú még nem volt tudatában, egy másik ajándékot is hagyott Laránál. Új élet növekedett a méhében.

*

A nap már magasan járt az égen, amikor a kis csapat útra kelt. A folyó magasabban fekvő szakaszán lassan elmaradoztak a jobb kéz felőli hegyek, és a vízfolyás jókora kanyarral megkerült egy lapos, sík tetejű hegyfokot. Errefelé az első megkülönböztető jel, amire ráismertek, egy keskeny, a folyó melletti melegvizes forrásokhoz vezető ösvény volt. Hűvösebb időben ott szerettek legjobban táborozni, de nem ebben az évszakban.
Larth már éppen ráérzett a vonulásuk ütemére, amikor hirtelen eszébe jutott, milyen feladattal bízta meg Pót, mielőtt elindultak. Hátranézett.
– Eltakarítottad a vért az útról? – kérdezte.
A vadász arckifejezése arról árulkodott, hogy semmibe vette a parancsát.
– Akkor menj vissza most, és tedd meg! – szólt rá felbőszülten. – Nem fogunk rád várni. Futnod kell, ha utol akarsz érni minket.
Po egy szót sem szólt, csak megállt. Hagyta, hogy a többiek elhaladjanak mellette. Egészen addig figyelte a távozó csapatot, amíg a leghátul kullogók is felszívódtak a távolban.
Megremegett a kezében a lándzsa. Lenézett, és látta, hogy a keze reszket. Ismerte már, milyen ösztönből cselekedni – meglátni egy őzet, és azonnal mozgásba lendülni, eldobni a lándzsát, és addig döfködni az állatot, amíg ki nem múlik. Nem is gondolkodott, amíg nem végzett a jószággal. Ám amire most készült, az egészen másfajta vadászatnak ígérkezett.
Po még sokáig állt egymagában az úton. Végül aztán megfordult, és elindult vissza, a sziget felé. Egyenletes ütemben futott, és közben meg-megemelte a lándzsát, hogy megbecsülje a súlyát.

*

Az ösvény apránként egyre magasabb területekre kúszott fel. Larth többször is megállt, olyan kiemelkedő pontokon, ahonnan kilátás nyílt a tájra, és megkérte Larát, hogy nézzen vissza az útra, amerről jöttek. A lányának sokkal jobb volt a látása. Lara nyomát sem látta Pónak az ösvényen, de nem látott más embereket sem. A nap süllyedni kezdett a láthatár felé, és a vadász még mindig nem csatlakozott a csoporthoz. Larthban egyre erősödött a félelem. Nem lett volna szabad egyedül visszaküldenie az ifjút. Ám a haragja erősebb volt az aggodalmánál, mivel Po nem engedelmeskedett neki.
Az ifjú vadász akkor jelent meg, amikor a csapat megállt tábort verni. Egyenletes léptekkel vonult feléjük, nem zihált, vagyis kényelmes ütemben jött utánuk. Mi több, nyugodtnak és kipihentnek látszott.
– Jó sokáig tartott! – szólt rá Larth.
– Miért siettem volna? A folyóparti ösvényen nem lehet eltévedni.
– Megtetted, amit kértem?
– Hát persze.
Lehet, hogy Larth látása már nem volt a legélesebb, de a szaglása a korral egyre kifinomultabbá vált. Közelebb lépett Póhoz, és megszemlélte a haját és a kezét. Túlontúl tiszták voltak; nem szokott az ilyesmihez.
– Olyan szagod van, mint a melegvizű forrásoknak.
Több szívdobbanásnyi idő is eltelt, de Po nem válaszolt.
– Igen, megálltam fürödni a forrásoknál.
– Még ezt is kimostad.
Larth megérintette az ifjú gyapjútunikáját. Frissen öblítette ki, még meg sem száradt egészen.
– Éreztem magamon… az őz vérét. Azt mondtad, tüntessek el minden nyomot. A numenek az ösvény mentén… – Lesütötte a szemét. – Úgy éreztem, meg kell tisztítanom magamat.
Larth bólintott, és nem szólt többet.

*

Egy magas, meredek hegy mellett éjszakáztak. Larth emlékezett rá, hogy a régebbi utazásai során, amikor még élesebb volt a látása, gyakran lenézett a vidékre a hegycsúcsokról. Meglepően nagy távlatok fedték fel magukat előtte. Megkereste Larát, és megkérte, hogy menjen vele.
– Hova megyünk, papa?
– A hegy tetejére. Szedjük a lábunkat, amíg fent van a nap.
A lány követte az apját, bár zavarba hozta annak izgatottsága. Amikor felértek a hegyoromra, Larth megállt és lehajolt, hogy lecsillapítsa a légzését, majd a folyó alacsonyabban fekvő kanyarulatai felé mutatott. A lenyugvó nap élesen belesütött a szemükbe, vörös derengésbe vonta a tájat, és tűzszalagot varázsolt az ide-oda kígyózó folyóból. Bár nem látott túl jól, Larth még a szürkületben is felismerte a sziget hegyekkel tarkított környékét, noha magát a szigetet nem lehetett onnan látni. Arrafelé mutatott.
– Ott, lányom. Ahol a sziget van. Látsz valamit?
Lara vállat vont.
– Hegyeket, vizet, fákat.
– Valamit, ami mozog.
A lány hunyorogva a szeme fölé tette a kezét. Az alkony lángszínű ködének háttere előtt rengeteg fekete foltot látott a sziget fölött, amik körkörösen repkedtek, és vitorláztak a szélben, mint a zsarátnok a tűzrakás felett.
– Keselyűk – mondta végül. – Egy csomó keselyűt látok.

*

Később, amikor a többiek már aludtak, Larth szokásához híven egy darabig még virrasztott. Nézte a tüzet, aztán felkelt, és odalopakodott Po fekhelyéhez. Az ifjú távolabb feküdt le a többiektől, mintha nem akarna közelebb kerülni a csoporthoz. A lándzsája szorosan mellette hevert. Larthnak nagyon óvatosan kellett elvennie tőle, nehogy felébressze.
A tűz fényében közelebbről is szemügyre vette a vashegyet. Még a hőforrások sem tudták teljesen letisztítani a vért a kalapáccsal megmunkált fémdarabról. A vörös foltok ott maradtak az apró, vékony repedésekben.
Visszafordult Póhoz, és felállt. Az ifjú nyakához szegezte a lándzsát, majd belerúgott az oldalába.
Po összerezzent, és riadtan nyitotta ki a szemét. Egy gyöngy formájú vércsepp jelent meg a nyakán, ahol a lándzsahegy felsértette a bőrét. Felnyögött, és mindkét kezével megragadta a szerszám nyelét, ám Larth minden erejét összeszedve tartotta egy helyben.
– Suttogva beszélj! – förmedt rá a vadászra, mert nem akarta felébreszteni a többieket. – Vedd le a kezed a lándzsáról! Tedd le magad mellé! Így jó lesz. Most áruld el az igazat. Mindhármukat… vagy csak Tarketiost?
Po sokáig nem válaszolt. Larth látta, hogy felvillan a szeme, és hallotta szakadozott légzését. Habár mozdulatlanul feküdt, a nép vezére így is érezte az ifjú testében tomboló irdatlan feszültséget, ami a lándzsán keresztül őt is elérte.
– Mindhármat – felelte végül Po.
Larth érezte, hogy valami nagy hidegség zuhan rá. Addig a pillanatig nem lehetett biztos benne, mi az igazság.
– Hát a testük?
– A folyóban van.
A legjobb barátomat vér mocskolja be – gondolta magában Larth. Vajon mit gondolhat most róla és népéről a folyó szelleme?
– Kisodródnak a tengerre – folytatta a vadász. – Nem hagytam nyomokat…
– Nem! Legalább az egyikük kimászott a folyó partjára.
– Honnan tudod te ezt?
– Keselyűk!
Larth maga elé képzelte a jelenetet: vér a vízben, holttest a bokrok között, keselyűk köröznek a magasban.
Larth megrázta a fejét. Milyen vadász lehet ez a fiú? Csak úgy becserkész és megöl három férfit! Ráadásul milyen ostoba! Mekkora veszteség lenne a népének, ha elveszítenék? Larthnak hatalmában állna megölni, itt és most, de meg kellene magyaráznia tettét a többieknek. És ami még rosszabb, saját magának is el kellene számolnia.
Larth végül felsóhajtott.
– Én mindenről tudok, amit teszel, Po. Ezt jól jegyezd meg!
Elvette a lándzsa hegyét a fiú torkáról, és hagyta, hogy a fegyver leessen a földre. Elfordult, és visszament a helyére, a tűz mellé.
Rosszabb is lehetett volna. Ha az ifjú olyan ostoba, hogy csak Tarketiost öli meg, a másik kettő bizonyosan utána jön, és bosszút áll. Elvitték volna a gyilkosság hírét a népüknek. Messzi földön elterjedt volna, hogy a sókereskedők népéből valaki megölt egy fémművest. A következményekkel és a bosszúhadjáratokkal egész további életében számolnia kellett volna, és talán még az utódai nemzedékeinek is.
De nem úgy történt. Csupán az ösvény mentén lakó numenek tudtak róla, meg a folyó és a keselyűk. És Larth.
Belebámult a tűzbe, és azt kívánta – sokkal hevesebben, mint bármikor korábban –, hogy Fascinus jelenjen meg aznap éjjel. Fascinus el tudná ültetni a fejében a helyes gondolatokat és a döntések csíráit. Ám a tűz elenyészett a sötétségben, és Fascinusnak nyomát sem látta.
Soha többé nem jelent meg neki.

*

Aznap éjjel kihalt volt a kis sziget a folyón, leszámítva a keselyűket, akik alaposan megtömték a begyüket döghússal.
Amíg Larth élt, a sókereskedők népe soha többé nem táborozott azon a helyen. A vezér azt mondta nekik, hogy lemurok – nyughatatlan halottak kísértetei – költöztek a szigetre. Mivel Larth ismerte legjobban a szellemek világát, a többiek kétkedés nélkül elfogadták a döntését.
Midőn kitavaszodott, Lara fiút szült. Nagyon nehezen adott életet a gyereknek, majdnem maga is odaveszett közben. Ám amikor a legjobban szenvedett, életében először és utoljára megjelent neki Fascinus, és a fejében egy hang azzal vigasztalta, hogy mindketten túl fogják élni. Mindvégig a nyakában lógó kis aranyrögöt szorongatta, és a hűvös fém mintha magába szívta volna a fájdalmát. Lázálmában az arany és Fascinus eggyé olvadt, és a szülés után azt mondta az apjának, hogy a szárnyas fallosz numene beleköltözött az aranyba.
Nem sokkal a gyerek születése után egy egyszerű szertartás során, amit a tengerparti sóágyak mellett tartottak, Larát összeházasították Póval. Az ifjú fiává fogadta a gyermeket, bár nagyon is jól tudta, kitől származik. Azért tette, mert Larth megparancsolta neki, és ő is tudta, hogy a vezérnek igaza van. Po nem ismerte olyan jól ki magát a numenek világában, mint az apósa, de még ő is érezte, hogy a szigeten elkövetett vérengzés után valamiféle bűnbánattal tartozik. Azzal, hogy elfogadta az általa meggyilkolt férfi fiát sajátjának, megpróbálta kiengesztelni Tarketios lemurját, és megbékítette azokat a numeneket, akiket megsértett a szándékosan kiontott vérrel.
Az évek múlásával Lara egyre homályosabban emlékezett Tarketiosra, ám az arany amulett, amivel megajándékozta, és amiről immár úgy gondolta, hogy Fascinus lakhelye, pontosan úgy ragyogott, mint az elején. Halála előtt a fiának adta az aranyrögöt. Nem mondta el az igazságot arról, hogy honnan származik, de nem is hazudott, hiszen Lara egyre kevésbé hitt ködös emlékeiben, hanem egyre jobban a helyükbe képzelt meseszerű jelenetekben.
– Az arany a tűzből származik – mondta a fiának. – Abból a tűzből, amelyikben a nagyapád Fascinust látta az utolsó éjszakánkon a szigeten. Fascinus nélkül te sem foganhattál volna meg, fiam. Fascinus nélkül egyikünk sem élte volna túl a születésedet.
Fascinus elragadta az emberek képzeletét. Fascinus oltalmazta a szülő nőket. Ezen felül másféle hatalma is volt: el tudta fordítani a gonosz tekintetét. Lara tapasztalatból tudta ezt, mert miután megszületett a fia, hallotta, ahogy a többi asszony összesúg a háta mögött, és ferde szemmel néz rá. Valójában kíváncsi és gyanakvó tekintettel méregették, de ő irigységet érzett ki a pillantásukból. Az apja megtanította neki, hogy az irigy szemek betegséget, balszerencsét, sőt halált okoznak. Mivel azonban Fascinus a nyakában lógott, Lara biztonságban érezte magát, és bízott benne, hogy az arany szédítő csillogása eltéríti a legveszélyesebb pillantásokat is.
Az amulett és az aranyrög eredetének története nemzedékről nemzedékre szállt, és Lara leszármazottai sokat töprengtek azon, hogy pontosan milyen szerepet játszhatott Fascinus a család vérvonalának továbbörökítésében. Vajon a lángokból öltött testet a szárnyas fallosz, hogy teherbe ejtse Larát? Megtörtént valaha előtte vagy azóta, hogy egy numen és egy ember párosodott egymással? A többi nő azért irigykedett és gyanakodott Larára, mert a numen nemzette a gyermekét? Fascinustól kapta az aranyat ajándékba, mert tudta, hogy Larának szüksége lesz rá saját maga és a magzata védelmében?
A legendás arany amulettet, amelynek igazi eredete a múlt homályába veszett, generációk örökítették tovább.

*

Sok-sok év eltelt. Az emberek elfelejtették, hogy Larth óva intette népét a szigeten bolyongó nyugtalan lemuresről, és a sókereskedők idővel megint azon a helyen táboroztak le útközben. A sziget környéke később újra kedvelt állomás lett az ösvény mentén. Őzek, nyulak és farkasok járták a szigetet övező hét hegyet. Békák és szitakötők lakoztak a hegyek közötti mocsaras lapályon. Madarak szálldostak a magasban, és alig láttak embereket a mélyben.
A világ más részein hatalmas városokat építettek a népek, könyörtelen háborúkat vívtak egymással, templomokat szenteltek az isteneiknek, hősökről énekeltek, és birodalmakról álmodoztak. A messzi Egyiptomban már ezer év óta a fáraók dinasztiája uralkodott; a nagy gizehi piramis betöltötte ezerötszázadik évét. Kétszáz év telt el azóta, hogy a görögök összecsaptak Trójával; Heléna elrablása és Akhilleusz haragja mind a legendák ködébe veszett. Izraelben Dávid király elfoglalta Jeruzsálem ősi városát, és fővárosává tette, fia, Salamon pedig első templomát építtette Jahve tiszteletére. Távolabb, keleten a vándorló árják megalapították Média és Persis nevű királyságukat, a hatalmas Perzsa Birodalom előfutárait.
Ám a folyóba ékelődött szigetet és a körülötte őrt álló hét hegyet még nem bolygatta meg az ember, és az istenek tekintete is elsiklott fölöttük. Ezen a helyen még soha semmi említésre méltó nem történt.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írás:Interjú Steven Saylorral

A szerző életrajza