FőképViviane Chocas 1962-ben Párizsban született 56-os emigráns szülők gyermekeként. Francia földön látta meg a napvilágot és franciának is nevelték, magyarul egyáltalán nem beszéltek a családban, és a letelepedés előzményeiről sem meséltek semmit.
Egyetlen kapcsolatot a nemzettel számára azok a magyar ételek jelentették, amelyek rendszeresen az asztalra kerültek.
Ezektől az ízektől és illatoktól elvarázsolva a kislány úgy döntött, megtanul magyarul és megismeri az „őshazát”, no meg az ott élőket. Mindezt titokban, szülői segítség nélkül!

Évekig tartott, de végül elérte célját, ma már jól beszéli a magyart, ezt a franciától (is) teljesen eltérő nyelvet, fura magánhangzóival, nyelvtanával.
Ezzel természetesen a nép felfedezése is együtt járt, fiatalok és öregek bukkannak fel a kötet tíz fejezetében, családi múlt és rendszerváltás keveredik kuszán, ahogy a sors hozza Viviane számára a találkozásokat.
Egy közös vonás van bennük: valami ételkülönlegesség mindig belopakodik a történetekbe, sajátos ízt kölcsönözve a szövegnek.

Nyilvánvalóan mindenkiben felmerül a kérdés, mi értelme van a könyvecskének? Vajon egy újabb okostojás osztja nekünk az észt arról, mit és hogyan kéne csinálnunk? Egyáltalán mit tudhat rólunk egy másodgenerációs emigráns?

Nos, szó sincs okoskodásról, egyszerűen abban a kivételesen szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a család- és énkeresés közben, mintegy mellékesen az is szóba kerül, miért jó magyarnak lenni, mire lehetünk büszkék – mi az, amit gondolkodás nélkül kész ténynek veszünk, pedig ha egy kicsit is eltöprengenénk rajta…

Merthogy akár tetszik akár nem, szerencsések vagyunk abból a szempontból, hogy együtt élünk anyanyelvünkkel, részesei vagyunk állandó fejlődésének, változásának. Ettől is érezhetjük idetartozónak magunkat.

Viviane Chocas azt is elmondja nekünk, milyen mindezt nélkülözve élni: „Lassan már negyven éve franciául beszélek a testemmel, a mozdulataimmal. Balázs ez alatt a negyven év alatt szinte minden porcikájával angolul lélegzett, érted? És most itt állunk ezzel a mi soványka, hajdani közös szókincsünkkel, a fiatalkorunkban beszélt magyar nyelvvel… Nincs súlya a szavainknak, Klára, hiányzik a könnyedség! Hiányzik a test otthonosságérzete, talán az a vakmerőség is, amit a tapasztalat megenged, néha hiányzik valami kis rafinéria, sőt némi gyengédség is… Érzem, hogy hamisan sóhajtozom a karjaiban a tizenhat éves koromból megmaradt szavaimmal – ugye, el tudod képzelni? Elhiheted nekem, hogy nagy nullák vagyunk magyarul! Mondhatni… - vállat von, bólogat, hirtelen támadt, titkos látomásokon mosolyog - … mondhatni, éppen hogy csak elégséges szinten vagyunk!”