FőképAdolf Hitler kisgyermekkoráról könyvet írni nagy bátorságra és magabiztosságra vall. Norman Mailer, aki az egyesült államokbeli és nemzetközi hírességek életével egyaránt foglalkozott már írásai során, legutóbbi, Jézus Krisztusról szóló könyve után élesen a másik irányba fordult, és az ördög egyik földi kedvencét vette célba. Hogy ez az állítás mennyire igaz, azt bizonyítja narrátorunk, Dietrich is, aki először SS hírszerzőként, majd a Sátán egyik szolgájaként mutatkozik be (amely Sátánt következetesen Maestrónak szólít), és kiderül róla, hogy tulajdonképpen D. T. a neve (Der Teufel esetleg? Német nyelvű „segédmunkás” lenne?). Az ő bevallottan nem irodalmár stílusában ismerkedhetünk meg Adolf Hitler családjával.

És számomra itt kezdődnek a gondok. Mert az még egy rendben való állítás volna, hogy az ördög megbízottjaiba semmi irodalmi érzék nem szorult, de hogy ezt ötszázhatvan oldalon keresztül demonstrálni? Az azért már kissé túlzás. Pedig nem a szavak, mondatok megformálásával voltak gondjaim. Dietrich/Mailer számomra például nem rajzolt hiteles osztrák tájat, osztrák embereket és osztrák hangulatot (és itt természetesen nem az általunk megtanult sógor-klisékre gondolok, sörkoccintással és havasi csúcsokkal, meredek tetőkkel és lilára festett tehénnel, hanem lélegző látképeket, alpesi lélekvilágot, stb.). Azonkívül Dietrich hajlamos semmitmondó kitérőket tenni, illetve érdektelenségekkel, apróságokkal szöszmötölni. Utóbbi bemutatására kiválóan alkalmasak id. Aloisnak, Hitler apjának méhészkedéssel kapcsolatos kiselőadásai, melyek lehetnének kiváló allegóriái a népek különbségeinek, kihasználhatóságának, de Mailrich ezt az akadályt csak verőhibával vette.

Előbbi hibára pedig jó példa az a röpke ötven-hatvan oldalas látogatás, amit a cári Oroszország területére tesz. Ez elvileg ugye ellenpontozása lenne a náci németség egyszemélyes csírájának, és remek utalás lehetne az eljövendő bolsevik forradalomra, de ehelyett egy elnyújtott, súlyavesztett fejezetet kapunk, aminek az elbeszélésre alig van kihatása. Amennyiben igaz a hír, és Norman Mailer megírhatja a trilógiának tervezett teljes Hitler-életrajzot, akkor helyére kerülhetnek az ilyen és ehhez hasonlatos aránytévesztések, de e könyv egyedüli ismeretében nem látom igazoltnak a jelenlegi szöveg hangsúlyait. Amit megkapunk viszont, az egy erősen freudi alapon pszichologizált-szexualizált családregény, melynek erényei nagyjából hasonlatosak hibáihoz. Egyfelől – a sokéves kutatásnak köszönhetően – a Hiedler-Schiklgruber család leheletfinom (vagy: vas-, és acélkeménységű) lélektani rajza tűnik elő a kimért színekben, másfelől a hitleri lelket formáló kulcsjelenetek leírásai erőtlenül hatnak, és inkább továbblapozási vágyat gerjesztenek, semmint érdeklődést. A megmunkált maileri mondatok csak elaprózódva, helyenként csillognak át az egyébként fénytelen prózájú szövegen.

Mit is lehet mondani zárásképp erről a „szarban-húgyban” tinédzserré nőtt Hitlerről és az érte küzdő angyalokról és ördögökről? A vérfertőző (és nem kevésbé veszedelmes) viszonyokból született diktátor gyermekkori alakja csak ürügy, hogy a regény főszereplőjévé az erőszakos apa, id. Alois lépjen elő. Ez a könyv az ő története, az ő esendőségét és bukásait, gyermekeire és feleségére nyomott bélyegét mutatja be. Amikor a későbbi náci gaztettekre utaló motívumok jelennek meg (amikor a kis Adolf megpillantja a horogkeresztet egy templomfalon, id. Alois elmagyarázza fiának, hogy miért kell füsttel megölni egyik méhcsaládját, hogy a másik tovább élhessen), akkor Dietrich minden alkalommal elhessegeti a tekintetünket ezekről a momentumokról, nem engedi, hogy azt olvassuk bele, amire a történelemből következtetnénk. Így keserű szájízzel hagytam ott a tizenhat éves fiatal Hitlert, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy találkozni vágyom még valaha ezzel a körülmények áldozataként beállított alakkal.