FőképMi csak játszottunk. Senki sem hajlandó elhinni nekünk, de tényleg csak játék volt az egész. Nem is csodálom. A Battle Royale-t mindannyian szervezett vérengzésnek tekintik, és persze igazuk is van, de nem látják a teljes képet.
Belülről nézik, beleszippantják magukat az értelmetlen öldöklés tragédiájába, erkölcs és rend után kiáltanak.
Pedig éppen ezért jöttek létre ezek az osztályokat megtizedelő játékok is. Én, aki ott voltam, kívülről tudtam szemlélni az eseményeket, mintha a saját hátam mögül figyeltem volna, mi is történik a játéktéren.

Persze tévedés volna azt hinni, hogy nem öltem meg néhányat azok közül, akikkel össze lettem zárva az osztály indulásakor. Nem lehet úgy megnyerni egy játékot, hogy ne tapadjon vér a kezedhez.
De nem mészároltam le ész nélkül, aki az utamba került. Csak azokat szedtem le, akik érzelmesek voltak, értelmet kerestek benne, vagy az őrület szélén álltak; szóval: akik félreértették.
A többit elintézték egymás között, és ez így is volt rendjén. Az, hogy végül én kerültem ki győztesen, nem jelent semmit.

Már régóta nincs természetes kiválasztódás köztünk. Végighajtanak minket ugyan versenyeken, küzdelmeken, megajándékoznak minket annyi pénzzel, amennyiből kényelmesen elélhetünk, viszonylagos ismeretlenségben, háborítatlanul, de csak a Köztársaság játékszabályai között játszhatunk.
A tábláról lelépni nem lehet, pusztán abban reménykedhetünk, hogy kockáról-kockára lépve valami szórakoztatót találunk ebben a játékban.

Én is csak a Battle Royale során jöttem rá, hogy élvezetet leltem a túlélésben. Vízért, élelemért, fájdalomcsillapítóért kúszni, az ellenfeleim felett győzni, életközelben lenni – ezt jelentette nekem a Royale.
A játékból kiesettek nevét várni a hangosbemondóban, fedezékben várni, várni a megfelelő pillanatra, várni a játék végét – ezek is mind a Royale részei, de csak amolyan akció nélküli töltelékpillanatok két pontos találat között.
Abban a tudatban éltem le azt a két és fél napot, hogy minden, amit teszek, számít. Azóta sem éreztem ehhez foghatót.

Miután a kórházi és pszichiátriai kezelésről kikerültem, néhány hétig üresen kapcsolgattam a TV-t, beszívva mindazt a világot, ami idővel majd engem is befogad, mint közéjük valót. Április közepén valahol az Egyesült Államokban két korombeli srác tizenkét diákot és egy tanárt megölt.
Ők saját ötletükből cselekedtek. Volt valami mondanivalójuk a világról, és nem féltek elmondani. A baj csak az, hogy a mai napig nem akarják tudomásul venni az üzenetüket.

Túlélőként elmondhatom, hogy magam mögé utasítottam harmincnégy társamat sajátos világlátásom miatt. Ha úgy tetszik, menekülésből: mert féltem elbukni. Most, hogy győztem, nem érzek semmit.
Sokan kritizálják a Battle Royale-t, hogy embertelen, pedig ennél emberibb dolgot nem ismerek. Meglepődnek, hogy egymás ellen küzdünk, mintha nem lenne normális. Pedig nem igaz. És különben is: mi csak játszottunk.