FőképNem csalás, nem ámítás, tényleg létezik magyar Afrika-kutatás. Anyagi források és megfelelő erkölcsi támogatás hiányában ugyan nem mérhető más nemzetek hagyományosan a fekete kontinensre irányuló tudományos programjaihoz, de miként az a kötet hátsó borítóján olvasható, gyarmati múlt hiányában ez teljesen érthető, sőt, inkább az a csoda, hogy egyáltalán van miről beszélnünk.

Elvégre, ha abból az elgondolásból indulok ki, mely szerint a tudományos kutatás célja az elért eredmények átadása a mindennapi életbe, s ily módon „hasznot” teremteni, nos akkor csekély a kézzel fogható hozadék.
De mivel sosem tudhatjuk előre, hogy a köz szempontjából mire lesz jó egy tudós munkája… – szóval mindezzel arra utalok, hogy csak kutassanak tovább a hozzáértők.

A kiadás apropóját Dr. Füssi-Nagy Géza hatvanadik születésnapja adja (1946. május 4.), akinek nem kevesebbet köszönhetünk, mint az ELTE BTK Önálló Afrikanisztikai Oktatási Programjának létrejöttét 1992-ben (vagyis a hivatalos és szervezett keretek között működő ez irányú oktatást), valamint pár fontos szervezet (Magyar Afrika Társaság, Afrikai-Magyar Egyesület) megalakulását (bár ezeket értelemszerűen nem egyedül hozta létre).

A kötetben kollégák és tanítványok munkái szerepelnek, amely ennek köszönhetően átfogó képet ad a magyar Afrika-kutatás jelenlegi helyzetéről. Tudományos írásokról lévén szó (szám szerint harminchatról), többségük szakkifejezéseket használ, ami a (hozzám hasonlóan) laikus érdeklődő számára első olvasatra nehézséget okoz.
Ez azonban ne tartson vissza senkit, mivel a mondanivaló így is követhető, befogadható. Jól megfigyelhető továbbá az is, ki mennyire járatos a nyilvános publikáció terén, mivel vannak kimondottan olvasmányos írások, és van pár „szárazabb” szöveg.

Az érintett témák között találunk magyar vonatkozású múltkutatást („Torday Emil utazásai és tudományos tevékenysége a Kongó-medencében”, „A Teleki-expedíció fényképeiről”), klasszikus tudományos (geológiai, őslénytani), valamint mai problémákat tárgyaló tanulmányokat („Az ugandai polgárháború”, „Éhínség Malawiban: 2001-2002”).

Viszont van kettő, amelyek meglátásom szerint a legjobban megfogalmazzák a választ az olvasóban felmerülő kérdésre (jelesül: miért olyan nagy szám Afrika, mi van ott, amiért ennyire lehet és kell rajongani?).

Lerner János elegáns módon korábbi hírességet idéz: „Itt fényesebb a napfény, mint nálunk, csillogóbbak a csillagok, sötétebbek a viharfelhők, borzalmasabbak az égiháborúk, bódítóbbak a szagok, határozottabbak az ellentétek. De még a tüske is szúrósabb, a fa is keményebb, az ember is kitartóbb, a vadállat is szívósabb. Egyszóval itt energikusabban lüktet az élet pulzusa. És ez az, ami olyan komolyabbá teszi Afrikát, ez az, ami ide vonz, ami visszavonz mindenkit, aki egyszer belékóstolt…” Ezt még Széchenyi Zsigmond írta a múlt század húszas éveiben.

Modern megfelelőjeként Sáfrány József meséli el, miként is alakult ki benne az a rajongás, ami minden nehézség és betegség ellenére is rendszeresen visszaűzi Afrikába.

Az biztos, hogy déli kontinensszomszédunk sokkal inkább izgatja az átlagembert, mint mondjuk a fagyos észak.
Anyagi okok miatt vélhetően a jövőben sem utazhatunk kedvünkre (az egyhetes tengerparti nyaralást személy szerint nem tartom komoly ismerkedésre alkalmasnak), így maradnak a természetfilmek, a regények – és nem utolsó sorban a jelen kötethez hasonló tudományos munkák, amelyek révén „naprakészen” figyelhetjük a fekete kontinenst.