FőképAmint kézbe fogtam, olvasni kezdtem Garaczi László régi-új (kis)regényét, rögtön A menthetetlen jutott eszembe róla, Thomas Bernhard tollából.
Voltaképp nem tudom, miért, hiszen a sejtelmes című metaXa avantgárd bravúrja sokkal inkább James Joyce Ulysses-ének utolsó fejezetét idézi, még ha nem is a tudatfolyam érzékletes megjelenítését találjuk benne.

Talán a zenei téma: a „mellékállásban” mesterhangszereket csempésző mélyhegedűs örömei és viszontagságai, az utazgatás, az identitás(unka)t folytonosan alakító sorsélmények lélekbúvárokéhoz foghatóan lényegre tapintó feldolgozása emelik ki a párhuzamot; talán az egy szuszra olvasandóság paradoxona.

A mindössze vesszőkre és bekezdésekre leszűkített központozás (a négy fejezetkezdetszerűségről inkább nagyvonalúan megfeledkezem) alapvetően merő megtévesztés.
A szöveg, a történet pontosan rekonstruálható nagybetűk, pontok, kérdőjelek, és a többi írásjel nélkül is, legfeljebb parányival nagyobb erőfeszítést, odafigyelést igényel az olvasótól.

A szöveg pedig nem pusztán zenei ihletettségű vagy témájú, hanem maga is zene. Benne a letisztult, kimódolatlanul eleven történetmesélés, a rácsodálkoztató bölcselkedés, a finoman szarkasztikus-ironikus félrevágások, egyfajta visszafogott, (poszt-)posztmodern önreflexivitás, valamint a nyelvi játékok ellenpontozzák egymást, akár Beethoven úttörő vonósnégyeseinek szólamai.
A textus szövetét pedig visszatérő, karakteres (ide nyilván a „wagneri” jelző kívánkozna) motívumok húzzák rendkívül szorosra.

Ám mindenekelőtt a nyelv, a csak kevesekével összevethető nyelvi tudatosság és melengető szépség teszi feledhetetlen élménnyé a metaXa nem egyszer líraian minimalista, egyetlen, végtelenül hömpölygő mondatát.
Garaczi simogatja, dédelgeti a szavakat. Nála egy mellbimbó „átmézlik” a blúzon; a képek, metaforák oly mérvű sűrítéssel közvetítik mondandójukat, amihez foghatót csupán a legnagyobb szóművészeknél tapasztalni.

A metaXa időtlen, éterien gyönyörű szöveg, s inkább szöveg, mint történet, jóllehet a kis híján tragédiába torkolló elbeszélés önmagában is érdekes.
Mégis messze túlmutat puszta prózán és epikán - zeneiesített, lírai teste letaglózó gyönyört ígér a merészeknek. Vessük bele magunkat tehát, és három röpke órára élvezzük a nyelvbe, esztétikumba feledkezés mámorát!