FőképNew Orleansról, a dzsessz szülővárosáról, irodalmi vonatkozásban a színházba járóknak elsőként Tennessee Williams megrázó drámája, A vágy villamosa, míg a népszerűbb irodalmat kedvelőknek Anne Rice „Vámpír-krónikák” című regényfolyama juthat eszébe. Pedig ebben a városban játszódik az amerikai Dél posztmodern (ön)vallomásainak legviccesebbje, a találóan elnevezett Tökfilkók szövetsége is.

A tragikus sorsú John Kennedy Toole Pulitzer-díjas regénye több síkon is a klasszikus komédia irányelveihez alkalmazkodik.
A cselekmény, melynek szinte minden fontosabb, egytől egyig roppantmód humoros szereplője rögtön az első fejezetben felbukkan, a műben is nagy szerepet játszó Fortuna kerekének sokáig egyre lefelé tartó útját követi nyomon, hogy végül – egyfajta posztmodern, önmaga paródiájának is tekinthető deus ex machina, vagyis isteni közbeavatkozás révén – minden jóra forduljon.
Ám ahogy a regény lényegében minden szavát, ezt is erős szkepszissel szabad csak fogadnunk.

A mű középpontjában ugyanis az ontológiai és a valószínűleg ezzel együtt járó episztemológiai elbizonytalanodás áll.
Az elbeszélő hideg – és épp ezért szatirikus – távolságtartással, nem egyszer a mesélésből úgymond teljességgel kilépve adja elő a történetet, s nem hoz sem érvényességi, sem értékítéletet a valóság és a McCarthyizmus utáni Amerikára jellemzően abszurd események egymásnak többnyire ellentmondó szubjektív értelmezése felett.

A történet (anti)hőse, Ignatius J. Reilly egyetemi végzettsége ellenére képtelen beilleszkedni kora konzumtársadalmába, ahol a sikert kizárólag pénzben mérik, a pénz azonban nem feltétlenül azokhoz kerül, akik valóban megérdemelnék.

Idejétmúlt elvei – Ignatius társadalomeszménye valamely középkoriasan katolikus királyság lenne, kedvenc bölcseleti alkotása pedig Boëthiusnak a sztoicizmus eszméivel rokon világképét kifejtő műve, A filozófia vigasztalása – nem csupán a kortársak anyagiasságának és sikerhajhászásának kontextusába helyezve nevetségesek, hanem saját kettős lelkületéből kifolyólag is, hiszen Ignatius utálkozva ugyan, de telhetetlenül „fogyasztja” az utált világrend „termékeit”.

Ignatius jellemében és viszontagságaiban ugyanakkor a szerző hányatott életének elemeit fedezhetjük fel. Toole valószínűleg maga is tudta, hogy édesapja elvesztése után, ám vélhetően féltékenyen uralkodó hajlamú édesanyja hatására kifejlődött depressziója klinikai eset.
Mindemellett meg nem értettsége, egyetemi oktatói állásának elvesztése, első érett, eleinte nagy lelkesedéssel fogadott, ám végül kiadásra alkalmatlannak talált regényének visszautasítása mind-mind olyan életrajzi momentumok, amelyek akár Ignatiusszal is megeshettek volna.

A sors furcsa fintora, hogy a reményvesztett íróaspiráns 1969. március 26-án véget vetett saját életének, édesanyja azonban egy évtizeden át kitartóan ostromolta a könyvkiadókat, míg végül 1980-ban a neves regényíró, Walker Percy – aki maga is beleszeretett Toole nihilista, eredeti humorának köszönhetően mégis rendkívül szórakoztató, sokolvasatú történetébe – kijárta, hogy kiadják a Tökfilkók szövetségé-t.
Egy esztendőre rá John Kennedy Toole poszthumusz elismerésben részesült, a könyv pedig a Pulitzer-díj mellett a nyolcvanas évek elejének egyik legolvasottabb szépirodalmi műve lett az Egyesült Államokban.