FőképÚgy vagyok a szerzővel, mint a tatárbeefsteakkel: időről-időre megkívánom, mert finom és jólesik eltelni vele.
Nem vitatom holmi szőrösszívű ítészek álláspontját, mely szerint Pelham Grenville Wodehouse (1881-1975) unos-untalan ismételgeti, átdolgozza ötleteit, s ezt nem átallja eredeti műként rátukmálni az olvasókra.
Ez cseppet sem zavar, hiszen tudom, kiváló alapanyagokból, mesterszakács módon keveri meg lelki táplálékomat, s ily módon megerősödve a szürke hétköznapokat is derűsen szemlélem.

Mert kérdem tisztelettel, rá lehet unni a blandingsi kastély állandó és ideiglenes lakóinak tarka tablójára, aminél csak hétköznapi kalandjaik színesebbek?
Főként, ha jelen van Fred bácsi (teljes nevén Frederick Altamont Cornwallis Twistleton, ismertebb nevén Lord Ickenham), aki magát „jókedvű jótevőként” emlegeti fennköltebb pillanataiban.

Mostani látogatása sem mentes a vészhelyzetektől. Egészen pontosan azért utazik Blandingsbe, mert súlyos helyzetről kapott hírt, s meglátása szerint itt már csak az ő zsenialitása segíthet.
Természetesen környezetében vannak páran, akik éppen ezektől a mentőötleteitől esnek kétségbe (cseppet sem alaptalanul), hiszen tény, közbeavatkozása után minden sokkal kuszábbnak tűnik, mint korábban.

Ha valakinek bonyodalomként mindez nem lenne elég, további súlyosbításként szembetalálja magát az amúgy nyugodt környéket megszálló, a helybéli Gyülekezet Gyermekei néven ismert fiatalkorú csoporttal.
Az alsóbb néprétegekből érkező horda kiválóan szórakozik a lökött házigazda, Lord Emsworth kárára.
Mi több, annak kiváló tulajdonságokkal rendelkező, többszörösen díjnyertes sertét sem hagyják nyugodtan emészteni óljában, hanem alávaló trükkökkel riogatják – vagyis itt a világvége.

Egyszóval ismét válsághelyzet van, amit nem a helybéli katasztrófaelhárító csoport hivatott megoldani, hanem Fred bácsi, a maga jól bevált módján:
„Lord Ickenham ellazultan, békén átengedte magát az ábrándozásnak. Sok minden foglalkoztatta elméjét. Mint olyan ember, akinek szakterülete, hogy kedvességet és fényt sugározzon maga körül, gyakorta állt nehezen megoldható probléma előtt, de ritka eset volt, hogy egyszerre ilyen sokkal kellett szembenéznie. Ahogy sorra vette Lady Constance-t, Lavender Briggst, Dunstable hercegét és a Gyülekezet Gyermekeit, be kellett látnia, hogy – miként Pongónak mondta is –, bőven lesz itt tennivalója, és találékonyságát a végsőkig próbára kell tennie.”

És így is tesz. A nyájas olvasónak mindeközben nincs más dolga, mint mosolygós ábrázattal követni az eseményeket, s nem utolsó sorban bámulni azokat az egyszerűnek tűnő, ám mégis zseniális mondatokat, amikkel Wodehouse telehinti az oldalakat.
Nem azon „izgulunk”, mi lesz a történet vége (elvégre a sokadik kötet után ez már nem lehet kérdéses), hanem az odavezető utat élvezzük az utolsó betűig.

Szóval csak a szokásos.

A szerző életrajza