FőképKrisztus a kereszten, Krisztus a tengeren túl, Krisztus a pottyantóson, a kert végibe… születtek már olyan képtelen történetek, hogy az egyszeri hívő, ha fejen áll sem képes észben tartani.
Ezek a teóriák valójában két dologról szólhatnak. Pénz és magamutogatás az egyik, amikből rögtön legalább kétpolcnyi zuhan az érdeklődőre, még egy aránylag apróbb könyvesboltban is. Mert a kiskereskedő átveszi, miért ne tenné, tudja, hogy viszik, mintha maga a megváltás lenne a papírra nyomva.

A másik, szűkebb kategória ennél sokkal érdekesebb. Filozófiai munkákról van szó, amik történetekbe burkolva rántják mélyebbnél mélyebb gondolatszakadékba az olvasót, vagy emelik fel olyan magasságba, ahol még az angyalok is szédülnek.
Lévi H. Dowling könyve, A Vízöntő Evangéliuma Jézus Indiában és Tibetben tett útján keresztül világít rá és ad megoldást néhány olyan alapkérdésre a hittel kapcsolatban, amit érdemes minden, csak egy kicsit is érdeklődő embernek megfontolnia.

Lévi H. Dowling az ohiói Belleville-ben született. Már kamaszkorában prédikációkat tartott – nem, nem a söntésben, ahogy azt minden kamasz profi szinten ontja magából –, tizennyolc évesen pedig lelkipásztorként működött.
Elvégezte a keresztény egyetemet, de foglalkoztatta az orvoslás néhány területe is. Később visszavonult, és minden erejét az írásnak szentelte. A Vízöntő Evangéliuma egy gyermekkori látomásának köszönhető.

A kötet két részben ontja a tanítást, és azt a területet járja be, amivel egyébként igen kevesen foglalkoztak, a Biblia például egyáltalán nem: a megváltó első húsz évével, amit tanulással, melóval és haverkodással töltött.
A második felvonás, utazással telik, Indiában és Tibetben, ahol buddhista és hindu mesterekkel találkozik, akik éppoly sokat tanulnak tőle, mint amennyit kifejtenek Neki.

A könyv Jézus mellett nagy hangsúlyt fektet egy másik kiváló tanítóra, Jánosra, aki a Názáreti tanaira készíti elő az emberiséget.

A Vízöntő Evangéliumát a hatvanas évek hippi korszakában fedezték fel újra, és talán ekkor gyakorolta a legelemibb hatást a hívekre. Most nem csak a hippi életérzésre gondolok, hanem a sok száz, azóta praktizáló lelkészre és atyára, akik ennek a műnek a hatására választották a papi hívatást.

Mert a könyv kerettörténete lehet igaz – és főleg lehetett volna, miért is ne? –, vagy lehet fantázia, ez semmit sem változtat a történetbe ágyazott tanokon. Mert azok bizony igazak, egytől egyig.
Sokan érzik, hogy a világot áthálózó vallási és filozófiai tanokban okvetlenül kell legyen valami közös. Kereshetnek még jó néhány emberöltőn át, de teljesen feleslegesen strapálják magukat.
Lévi megtalálta. És nemcsak, hogy megtalálta, de meg is osztja mindenkivel, aki érdeklődik, legyen az akár tudományos kíváncsiság, vagy valóban mélyről fakadó tudni akarás. Ráadásul mindezt rém izgalmas és olvasmányos formába kovácsolva.