FőképA George Orwell írói álnéven publikáló Eric Blair két leghíresebb műve, az Állatfarm és az 1984 egyaránt társadalmi allegória, melyek esztétikai időtállósága erősen kétséges, még akkor is, ha évtizedeken át a létező szocializmus (mármint ha létezett ilyen) kritikáját látták bennük az egymást követő nemzedékek. Ám Orwell nem nyíltan moralizáló íróként indult el pályáján, hanem a wellsi hagyományokat továbbvivő helyzetértékelőként. Kissé száraz, zsurnalisztákét idéző írói stílusa nem önmagában élvezetes, csupán a történetekbe foglalt eszmék és az érzékeny problémameglátás teszik olvashatóvá regényeit.

A Légszomj, Orwell utolsó ténylegesen realista műve, szintén nem az eredeti ötletek, a mívesen fogalmazott mondatok okán érdekes. A társadalom és az egyén kibékíthetetlen szembenállásának hű lefestése teszi izgalmassá a regényt. Valamint a korhangulaté, amit talán tudatosan, talán a valódi géniusz hiányában kényszerűen szegényes eszköztár ellenére egészen egzaktul megragadott és átadott a két „sikerkönyv” kivételével általában alig olvasott szerző.

A történet egy kövérkés, nevével is átlagangolságot és kerekdedséget sugalló középkorú férfiú, George Bowling szürke életét meséli el. Bowling egy tipikusan rossz alsóbb középosztálybeli házasság rabja, aki egy unalmas, nem különösebben sokat, ám viszonylag megbízhatóan fizető jutalékos ügynöki állással keresi kenyerét, szabadidejében pedig időnként - nem meggyőződésből, csupán érdeklődésből - baloldali gyűlésekre jár, és nehezen tudja túltenni magát múltbéli veszteségein.

Márpedig veszteségekből jócskán kijutott neki. Előbb át kellett élnie, ahogy a lassan megerősödő nagy cégek tönkreteszik édesapja egykor jól menő kereskedését (bár szülei szerencsére előbb meghaltak, mintsem maguk is megérjék a krachot), aztán el kellett viselnie az első világháború kiábrándulását, végül a gazdasági összeomlás viszonylagos nélkülözéseit. Ám a gondok sora ezzel még közel sem ért véget, hiszen - lévén, hogy a regényben 1939-et írunk - közeleg az újabb háború, az újabb nagy illúzióvesztés baljós fellege.

Úgy tűnik, a jelent kizárólag a „régi szép idők” emlékei, a múlt iránti nosztalgia teszik elviselhetővé. E régmúlt napokról, a horgászás énkiteljesítő örömeiről mesél Bowling a regény második negyedében, hogy végül egy váratlan szerencsének köszönhetően, nejét kijátszva útnak induljon, hogy szülőfalujába visszatérve megkeresse az elveszett gyermekkori világot, az egyszerűség és természetközelség elfeledett magvait, az iparosodástól legalább részben megmenekült kis szigetet.

Nem kell rendkívüli éleslátás ahhoz, hogy rájöjjünk: Bowlingnak ezúttal is csalódnia kell. A jelen fojtó atmoszférája immár mindenre rátelepedett; semmi sem eredeti már, csupán silány utánzat, a tisztaságot a valóságban és metaforikusan egyaránt elfedi a hulladék, az értéktelen, elhajított kacatok tömege. Hiába próbálnánk felbukkanni levegőért (ahogy az eredeti, angol cím sugallja), nem kapunk levegőt sem a felszínen, sem a felszín alatt. E kilátástalanság érzékeltetésében látom a regény aktualitását. A világ mintha semmit sem változott volna az elmúlt közel hetven esztendő alatt. Még mindig egy álomszerű, kemény de igazságos múlt után sóvárgunk, miközben hamar tisztába kell(ene) jönnünk a megváltoztathatatlannal: nincs megkönnyebbülés, nincs hová visszanyúlni, nincs biztos kapaszkodó. Életünk káprázatokra és öncsalásra épül, s mindössze annyit tehetünk, hogy tényként elfogadjuk az eseményeket, miközben nem acsarkodunk az elkerülhetetlen láttán - legalább egymással nem.

Nem biztos, hogy Bowling választása, a beletörődés feltétlenül a helyes út, mindenesetre elviselhetőbb talán, mint az önmegtévesztő lelkesedés, a világmegváltónak szánt eszmék és tettek feltétlen elfogadása, hogy aztán a lehető legmélyebben hasítson belénk a felismerés önnön megtéveszthetőségünkről és a világ hamisságáról. A Légszomj ekként mintha az egész létezésre, de legalábbis az egészében tekintett emberi állapotra kiterjesztené az egy évvel e regénynél korábban megjelent Hódolat Katalóniák-ban ábrázolt, gyötrő kiábrándultság-érzetet.

A szerző életrajza