Főkép

A mi lányunk, avagy Kóla az Igazi
New Yorkból kétféleképp lehet eljutni a Vermont állambeli Burlingtonba: a gyors és a lassú úton. Az út kétharmadára a gyorsat választottuk, amely pályába olyan utak tartoztak, mint a Flatbush sugárút, a Brooklyn–Queens Expressway, a Grand Central Parkway és a 678-as út. Miután a Whitestone-hídon átértünk Bronxba, északnak tartottunk több mérföldön át az I-95-ig, ami kivitt a városból, át Westchester megye északi részén, be Connecticutba. New Havennél letértünk az I-95-ről. Az út neheze ott következett: átnavigálni Connecticuton és Massachusettsen fel Vermont déli határáig. Gyorsabb lett volna, ha az I-91-en maradunk White River Junctionig, ott nyugatra fordulunk az I-89-re, de mire Brattleboro külvárosába értünk, Tom bejelentette, hogy rosszul van az autópályáktól, inkább kanyarog a kisebb, üresebb vidéki utakon. Hát így tértünk át a gyorsról a lassú útra. Ez egy-két órával meghosszabbította az utazást, de legalább láttunk mást is, nem csak a robogó, élettelen kocsik folyamát. Például erdőket, vadvirágokat az út mentén, nem is szólva a tehenekről és lovakról, farmokról és mezőkről, falukról és egy-egy emberről. Nem tiltakoztam. Érdekelt engem, hogy háromkor vagy ötkor érünk Pameláékhoz? Most, hogy Lucy újra kinyitotta a szemét és nézett ki az ablakon, olyan bűntudatom támadt azért, amit teszünk vele, hogy a lehető legtovább el akartam nyújtani. Kinyitottam a Randy McNally úti atlaszt, és tanulmányoztam Vermont térképét.
– Térj le a hármas kijáratnál – mondtam Tomnak. – A harmincas utat keressük, ami átlósan húz északnyugatnak. Negyven mérföld után majd elkezdünk kanyarogni, egész Rutlandig és a hetes útig, ami egyenesen Burlingtonba visz.
Hogy miért időzöm ezeknél a triviális részleteknél? Mert egy történet igazsága a részletekben rejlik, és nincs más választásom, mint úgy mondani el a történteket, ahogy megestek. Ha akkor Brattleborónál nem hagyjuk el az autópályát, és nem indulunk el az orrunk után a harmincas úton, sok esemény nem történt volna meg. Itt főleg Tomra gondolok. Lucy és én is profitáltunk a döntésből, de Tomnak, a Brooklyni balgaságok sokat szenvedő hősének valószínűleg élete legfontosabb döntése lett. Akkor természetesen sejtelme sem volt a következményekről, nem tudhatta, milyen forgószelet kavar. Pusztán környezetváltozást akart, akárcsak Kafka babája, ám mert egyik út helyett egy másikat választott, Fortuna hirtelen kinyúlt felé és emberünket egy másik világba emelte át.
A tank már majdnem kiürült; a gyomrunk majdnem kiürült; a hólyagunk majdnem megtelt. Brattleborótól úgy tizenöt-húsz mérföldre északnyugatnak megálltunk ebédelni egy Dot nevű lerobbant útszéli vendéglőben. ÉTEL ÉS BENZIN, hirdette a tábla, és mi ebben a sorrendben elégítettük ki igényeinket. Étel Dotnál, majd benzin a Chevron kútnál szemben. Egyszerű döntésünk, hogy a dolgokat így és nem úgy csináljuk, ismét csak jelentős hatással lett a történetre. Ha először teletankolunk, Lucy nem tudta volna eljátszani ravasz trükkjét, és mi mentünk volna Burlingtonba, ahogy terveztük. Ám amikor leültünk enni, a tank még üres volt, az alkalom hirtelen felkínálta magát, és a kislány nem habozott. Akkor katasztrófának tűnt, de ha a lányunk nem teszi, amit megtett, a fiúnk sosem dől Fortuna asszonyság éltető karjaiba, és az, hogy letérünk az autópályáról, lényegtelen maradt volna.
Még ma sem értem, hogy csinálta. Bizonyos tényezők a kezére játszottak, de még ha ezeket a kósza mázlidarabokat tekintetbe vesszük is, volt valami démoni a szabotázs merészségében és hatékonyságában. Igaz, hogy az étterem ötven méterre állt az úttól, ami megóvta az elhaladó sofőrök tekintetétől. Igaz, hogy az összes parkolóhely foglalt volt az étterem előtt, vagyis oldalt kellett hagynunk a kocsit, ahová a rogyadozó, lapos épület két faltól falig ablakából nem lehetett odalátni. És igaz, hogy dupla bonuszként Tommal mindketten háttal ültünk az ablaknak. De hogyan tudta fejben a kólaautomata jelenlétét (ami szerencséjére csak pár lépésnyire volt az autónktól) olyan gyorsan fegyverré formálni a Burlingtoni Megoldás elleni harcban? Mindhárman egyszerre léptünk be az étterembe, s egyenesen megcéloztuk a vécét. Aztán leültünk egy asztalhoz, majd Lucy az ölére mutatva tudtunkra adta, hogy neki még van egy kis plusz dolga a mosdóban. Semmi gond, mondtam, ő meg ment, a rövidnadrágban és a százötven dolláros neonkék edzőcipőben úgy festett, mint bármelyik közönséges amerikai kislány. Amíg elvolt, Tommal arról beszéltünk, milyen jó kint lenni a városból, még egy olyan sötét és ócska lebujban is, mint a Dot, kamionosok és farmerek között, akik sárga vagy piros baseballsapkát viselnek, rajtuk szerszámot vagy nehézgépeket készítő gyárak logója. Tom megint verbális lendületbe jött, és annyira lekötött a mondókája, hogy teljesen megfeledkeztem Lucyról. Akkor nem is sejtettük (a tények csak később kerültek napvilágra), hogy a mi lányunk a hátsó ajtón kiment az étteremből, és éppen fém- és papírpénzt dobál-nyom a kólaautomatába odakint. Legalább húsz dobozzal vett a ragacsos, cukros löttyből, majd egyenként az összes dobozt beleöntötte az addig makkegészséges Oldsmobile Cutlassom benzintankjába. Honnét tudta, hogy a cukor halálos méreg a belsőégésű motornak? Hogy lehetett a kölyök ennyire okos? Nemcsak hogy hirtelen és végleg megállította az utazást, de rekordidő alatt végrehajtotta. Talán öt perc, maximum hét. Mindenesetre mi még a rendelésre vártunk, amikor visszatért az asztalhoz. Hirtelen újra csupa mosoly lett, de honnét sejthettem volna a boldogsága okát? Ha egyáltalán belegondoltam volna, biztos arra jutok, hogy egy jót kakált.
Az evés végeztével visszaültünk a kocsiba, és a motor az autózás történelmének egyik legsajátosabb köhögését produkálta. Húsz perce ülök itt és keresem a megfelelő kifejezést, de még mindig nem tudom igazán leírni, nincs meg a felejthetetlen frázis, ami illene rá. Hörbölés? Purrogás? Szeszergés? Ez vagy nekem túl nagy feladat, vagy a nyelv hitvány eszköz annak megragadására, amit hallottam, a fuldokló kacsa vagy részeg csimpánz szájából érkező hangra. A hahota végül egyetlen, nyújtott hanggá szűkült, hangos, tubaszerű böfögéssé, ami akár emberi böfinek is elment volna. Nem az elégedett sörivó böffentése, hanem az emésztés lassú, nehézkes hangját utánzó moraj, az akut gyomorégéstől szenvedő ember torkát elhagyó basszus. Tom újra elfordította a slusszkulcsot, de ezúttal csak halk nyögést sikerült kicsikarnia. A harmadik próbálkozás csendbe fúlt. A szimfónia véget ért, megmérgezett Oldsom szíve megállt.
– Azt hiszem, kifogyott a benzin – mondta Tom.
Ez volt az egyetlen értelmes következtetés, de amikor odahajoltam és a benzinórára pillantottam, még jelzett némi benzint a tankban. A tűre mutattam:
– Eszerint nem.
– Biztos elromlott – vont vállat Tom. – Mázli, hogy pont egy kúttal szemben álltunk meg.
Ahogy Tom bejelentette hibás diagnózisát a kocsi állapotáról, hátrafordulva megtekintettem a nevezett helyet a hátsó ablakon át – lerobbant, kétkutas garázs, amit talán 1954 óta nem festettek át –, s közben tekintetem Lucyra tévedt. Tom mögött ült, és mivel sejtelmem se volt, hogy ő felelős a csáváért, amibe kerültünk, kicsit megdöbbentett az arcára kiülő vidám, szinte természetfeletti elégedettség. A motor éppen az utolsó kakofonikus egyveleget hörögte, és az ember azt hitte volna, hogy a röhejes hangok valamit kihoznak belőle: riadalmat, nevetést, bosszúságot, valamit. Lucy azonban mélyen visszavonult magába; a közöny felhőjén lebegett, testétől elszakadt szellem. Most már tudom, hogy akciója sikerének örült, magában hálát adott a mindenhatónak, hogy cinkostársa volt a csínyben. Akkor ott a kocsiban azonban egyszerűen nem értettem a dolgot.
– Hahó, Lucy, itt vagy?
Hosszan, közömbösen rám nézett, majd biccentett.
– Ne aggódj, pillanatok alatt rendbe hozzuk.
Mondanom se kell, tévedtem. Csábít a gondolat, hogy az ezt követő komédia minden egyes csapásáról beszámoljak, de nem akarom az olvasó türelmét próbára tenni olyasmivel, ami szigorúan véve nem releváns a történethez. A kocsi esetében csak az eredmény érdekes. Így aztán hagyom a marmonkanna benzint, amit Tom cipelt át a kúttól (mivel nem segített), és nem említem a vontatót, amit áthúzta a Cutlasst ugyanahhoz a kúthoz és a műhelyhez (volt választásunk?). Az egyetlen említésre érdemes tény, hogy a műhely két szerelője közül (apa-fia csapat, nevezetesen Nagy Al és Kis Al) egyik se tudott rájönni, mi baja lehet a kocsinak. A két Al durván annyi idős volt, mint Tom meg én, de míg én vékony voltam, Tom meg kerek, a két Al teste fordítottan aránylott hozzánk: a fiú volt keszeg, az apa meg kövér.
Miután percekig vizsgálták a motort és nem találtak semmit, Kis Al lecsukta a motorház fedelét.
– Szét kell szednem a kicsikét – jelentette ki.
– Olyan nagy a baj? – kérdeztem.
– Nem mondom, hogy nagy. De nem is kicsi. Nem, uram, egyáltalán nem kicsi.
– Mennyi ideig tart megjavítani?
– Az attól függ. Talán egy nap, talán egy hét. Először is meg kell találnom a problémát. Ha az egyszerű, akkor semmi gond. Ha nem, lehet, hogy új alkatrészt kell rendelnünk hozzá, ami eltarthat egy ideig.
Őszinte válasznak tűnt, s minthogy én teljesen tudatlan vagyok a témában, nem láttam, mi mást tehetnék, mint rábízom a dolgot, akármeddig tart is. Tom, aki szintén nem szerelő, támogatott a döntésben. Ez mind szép és jó, de megrekedtünk Vermontban egy isten háta mögötti úton; mit csináljunk, amíg a két Al gépezetünk újraélesztésén munkálkodik? Az egyik lehetőség, hogy kocsit bérelünk és megyünk tovább Burlingtonba, majd a hét további részét Pamelánál töltjük, a kocsit pedig visszafele felszedjük. Vagy, ami egyszerűbb, szobát bérelünk a helyi fogadóban, és amíg a kocsi kész nincs, úgy teszünk, mintha vakációznánk.
– Mára eleget vezettem – közölte Tom. – Arra szavazok, hogy maradjunk. Legalább holnapig.
Hajlottam rá, hogy egyetértsek vele. Ami meg Lucyt illeti (a szótlan, ám örökké éber Lucyt), el lehet képzelni, mennyire nem tiltakozott a döntés ellen.
Nagy Al ajánlott két helyet is Newfane-ben, egy kis faluban, amin tíz mérfölddel azelőtt hajtottunk át. Bementem a műhely irodájába, és felhívtam mindkét számot, de kiderült, hogy egyik helyen sincs szabad szoba. Amikor kimentem és elmondtam a tényállást, a nagydarab férfi horkantott:
– Nyamvadt turisták. Még csak június első hete van, de már beindult a nyári szezon.
A következő félórában zsebre tett kézzel figyeltük, ahogy apa és fia erősen gondolkodik. Végül Kis Al törte meg a csendet:
– És Stanley, apa?
– Mmm. Nem is tudom. Miből gondolod, hogy megint elkezdte?
– Hallottam, hogy idén nyitni akar – felelte a fiatalember. – Mary Ellen mesélte. Múlt héten összefutott Stanleyvel a postán.
– Ki az a Stanley? – érdeklődtem.
– Stanley Chowder – mutatott nyugatnak Nagy Al. – Volt egy fogadója hárommérföldnyire azon a dombon.
– Stanley Chowder – ismételtem. – Vicces egy név.
– Ja – így Nagy Al. – De Stanley tojik rá. Szerintem még szereti is.
– Annak idején ismertem egy Elmer Doodlebaum nevű embert – meséltem. Ráébredtem, hogy szeretek a két Allel beszélgetni. – Mit szólna, ha egész életében ilyen névvel kéne kínlódnia?
– Csúf lenne – vigyorodott el Nagy Al. – Csúf bizony. De az emberek legalább megjegyeznék. Születésem napjától Al Wilson a nevem, ami csak fél lépés a John Smithtől. Az ilyen névbe az ember nem tudja belemélyeszteni a fogát. Csak Vermontban lehet vagy ezer Al Wilson.
– Asszem, én megpróbálom Stanleyt – mondta Kis Al. – Sose lehet tudni. Ha éppen nem a füvet nyírja kint, talán felveszi…
Ahogy a karcsú fiú bement az irodába telefonálni, kövér apja a kocsimnak dőlt, ingzsebéből cigarettát húzott elő (a szájába dugta, de nem gyújtott rá), aztán elmesélte a Chowder Inn szomorú történetét.
– Stanley mostanság csak azt csinálja. Füvet nyír. Kora reggeltől késő délutánig lovagol a piros John Deere-en, és nyírja a füvet. Elkezdi, amint a hó elolvad áprilisban, és abba se hagyja, amíg újra havazni nem kezd novemberben. Mindennap, ha esik, ha fúj, ott motorozik a birtokán, és nyírja a füvet. Ha beáll a tél, a házban marad és tévézik. És amikor azt is megunja, beül a kocsijába és elhajt Atlantic Citybe. Megszáll az egyik hotelban, és tíz napig megállás nélkül játszik. Néha veszít, néha nyer, de őt nem érdekli. Elég pénze van, és ha el-elver pár száz dolcsit, nem nagy ügy.
Régóta ismerem, jó harminc éve. Könyvelő volt Springfieldben. Aztán úgy hatvannyolcban a feleségével, Peggel megvették azt a nagy fehér házat a dombon. Lejöttek hétvégére, nyárra, karácsonyra, amikor csak tudtak. Az volt az álmuk, hogy ha Stanley visszavonul, fogadóvá alakítják, és ott élnek. Négy éve Stanley nyugdíjba ment, eladták a házukat Springfieldben, és ideköltöztek. Megnyitották a Chowder Innt. Sose felejtem el, milyen keményen dolgoztak az első tavaszon, hogy minden készen legyen a háborús hősök emléknapjára május végén. Minden terv szerint is ment. Kicsinosították a helyet, ragyogott minden, akár a kacsa segge. Felvettek egy szakácsot és két szobalányt, és akkor, amikor az első foglalásokat akarták fogadni, Peg szívszélhűdést kapott és meghalt. A konyhában a nap kellős közepén. Az egyik pillanatban még Stanleyvel meg a szakáccsal beszélt, a következőben meg a padlón hevert és az utolsókat lehelte. Olyan gyorsan történt, meghalt, mielőtt a mentő elindult a kórháztól.
Ezért nyírja Stanley a füvet. Van, aki szerint bolond, de ahányszor beszélek vele, nekem ugyanaz a Stanley, akivel harminc éve találkoztam, ugyanolyan, mint mindig. Csak gyászolja Peget, ennyi. Az egyik ivásra adja a fejét. A másik új feleséget keres. Stanley füvet nyír. Mi abban a baj?
Egy ideje nem láttam, de ha Mary Ellen jól tudja, és nem volt olyan, hogy ne, akkor ez bizony jó hír. Azt jelenti, hogy Stanley jobban van, hogy megint élni akar. Al már percek óta bent van. Lehet, hogy tévedek, de szerintem Stanley felvette a telefont, és most azt beszélik meg, hogyan vigyük fel magukat a dombra. A mindenit, ez aztán a hír! Ha Stanley tényleg kinyit, maguk lesznek az első fizető vendégek a Chowder Inn történetében. Nahát. Ez már valami, nem igaz?
Álomnapok az Egzisztencia Hotelben

Szeretnék beszélni a boldogságról és jólétről, azokról a ritka, váratlan pillanatokról, amikor az ember fejében elhallgatnak a hangok, és úgy érzi, végre eggyé vált a világgal.
Szeretnék beszélni a június eleji időjárásról, a harmóniáról és gyönyörteljes nyugalomról, a fák zöld levelei előtt cikázó vörösbegyekről, pintyőkékről és barázdabillegetőkről.
Szeretnék beszélni az alvás hasznáról, az étel és alkohol örömeiről, arról, hogy mi történik az ember agyával, amikor kilép a kora délutáni napsütésbe, és érzi a levegő meleg ölelését.
Szeretnék beszélni Tomról és Lucyről, Stanley Chowderről és a négy napról, amit a Chowder Innben töltöttünk, arról, hogy milyen gondolatokat gondoltunk és milyen álmokat álmodtunk azon a dombtetőn Vermont déli részén.
Szeretnék emlékezni a kékes szürkületre, a bágyadt, rózsás hajnalokra, az erdőben éjjelente morgó medvékre.
Szeretnék emlékezni minderre. Ha ez túl nagy kérés, legalább valamennyire. Nem, annál azért többre. Szinte mindenre. Szinte mindenre, a hiányzó részek helyén üres foltokkal.
A szűkszavú, ám barátságos Stanley Chowder gyakorlott fűnyíró; csalafinta pókerjátékos és pingpong dervis; régi amerikai filmek rajongója; a koreai háború veteránja, egy harminckét éves leány apja, aki a valószínűtlen Honey nevet kapta, egy állami iskola negyedik osztályos tanára Brattleboróban. Stanley hatvanhét éves, de korához képest fitt, kobakját dús hajkorona fedi, tiszta szeme kék. Százhetvenöt centi magas, zömök, a kézfogása határozott.
Lejön a dombról értünk kocsival. Először üdvözli Nagy Alt és Kis Alt, bemutatkozik nekünk, és amikor csomagjainkat a csomagtartómból Volvo kombijához visszük, besegít. Megfigyelem, milyen gyors, szinte fut a két jármű között. Fürge, szinte ideges hatékonyság jellemzi a mozgását. Stanley nem lomha. A lustaság teret enged a gondolatoknak, márpedig a gondolkodás veszélyes, ahogy azt mindenki tudja, aki egyedül él. Nagy Al története alapján elveszett, megkínzott figurának képzeltem Stanleyt, aki előzékeny, a végletekig nagylelkű, ám rosszul érzi magát a bőrében; megtört ember, aki küszködve próbálja összeszedni magát.
Elbúcsúzunk a Wilsonoktól, megköszönjük a segítségüket. Kis Al megígéri, hogy naponta jelenti, hogy halad a javítással.
Erdőben futó meredek földút; buckák; a szélvédőn néha végigsimít egy-egy alacsony ág, ahogy kaptatunk fel a dombra. Stanley előre bocsánatot kér a problémákért, amikkel esetleg találkozunk a fogadóban. Az elmúlt két hétben egymaga próbálta vendégváró állapotba hozni, de még sok a tennivaló. Július negyedikén akart nyitni, de miután Kis Al felhívta és mesélt szorult helyzetünkről, „nem érezte volna jól magát”, ha pár napra nem szállásol el minket. Még nem fogadott fel személyzetet, de gondja lesz az ágyakra, és mindent elkövet, hogy a körülményekhez képest kényelemben legyünk. Már beszélt a lányával Brattleboróban, aki beleegyezett, hogy mindennap eljön és vacsorát főz nekünk. Stanley megnyugtat, hogy a lánya nagyon jó szakács. Tommal megköszönjük a kedvességét. A feladatokkal megterhelt Stanley észe sem veszi, hogy Lucy egy szót sem szólt.
Kétemeletes fehér ház tizenhat szobával és egy hosszú elülső tornáccal. A behajtó szélén a tábla Chowder Inn-t hirdet, de én tudom, hogy igazából az Egzisztencia Hotelbe érkeztünk meg. Egyelőre úgy döntök, ezt nem közlöm Tommal.
Mielőtt felmegyünk a szobánkba, Tom a földszinti nappaliból felhívja Pamelát, hogy elmagyarázza, mi történt. Stanley fent az ágyakat veti meg. Lucy a szófa felé bandukol, a következő pillanatban pedig ott térdel és Stanley kutyáját dögönyözi, Ikszet, a korosodó labradort. Akaratlanul is szembe jut Harry és a gyerekes kijelentése, ami két hete nem megy ki a fejemből: X jelzi a helyet. Ez az iksz most egy négylábú állat képét vette fel, és miközben nézem, amint a kutya Lucy arcát nyalja, Tom mellett állok, ha netán Pamela velem is beszélni akarna. Nem akar, de ahogy hallgatom Tom válaszait, meglep, mostohanővére milyen bosszúsan reagál a hírre, hogy késve érkezünk Burlingtonba. Mintha a mi hibánk lett volna, hogy elromlott a kocsi. Mintha nem történnének folyton előre nem látható dolgok. Pamela másfél órát töltött a szupermarketben, és most éppen a konyhában „robotol”, hogy készen legyen a vacsorával, mire odaérünk. Vendégszeretete jeléül több fogásos étkezést tervezett, amiben a spanyol paradicsomlevestől a hikoridió süteményig minden lenne, és most mérges, sőt dühös, hogy az igyekezete hiábavaló. Tom többször bocsánatot kér, Pamela azonban csak korholja. Ez az új és megjavult Pamela, akiről annyi jót hallottam? Ha egy kis csalódást nem tud méltósággal fogadni, miféle pótmamája lesz Lucynak? A kislánynak most legkevésbé egy neurotikus nőre van szüksége, aki türelmetlen és lehetetlen követelésekkel zaklatja.
Tom még be se fejezi, én már tudom, hogy a Burlington Megoldás halott ügy. Kihúzom Pamela nevét a listáról, és magamat nevezem ki ideiglenes gyámmá. Jobban gondját tudom viselni, mint Pamela? Nem igazán, de az ösztönöm azt súgja, én vagyok érte a felelős, tetszik vagy sem.
Tom leteszi a kagylót, és a fejét ingatja:
– Ez aztán a mérges nő.
– Felejtsd el Pamelát.
– Hogy érted?
– Úgy értem, hogy nem megyünk Burlingtonba.
– Aha. Mióta?
– Mostantól – jelentem ki. – Itt maradunk, amíg meg nem javítják a kocsit, aztán együtt visszamegyünk Brooklynba.
– És mihez akarsz kezdeni Lucyval?
– Velem fog lakni.
– Ezt már megbeszéltük tegnap, Nathan. Akkor azt mondtad, az nem megoldás.
– Meggondoltam magam.
– Vagyis hiába jöttünk idáig.
– Nem egészen. Nézz körül, Tom. A paradicsomban kötöttünk ki. Pár nap pihenés, és új emberként megyünk haza.
Lucy pár méterre üldögél tőlünk e közben, minden szótagot tisztán hall. Amikor ránézek, két kézzel dobál csókot felém, minden csók után teljesen kinyújtja a kezét, akár a győzedelmes díva a premier éjjelén. Örülök, hogy ilyen boldognak látom, ugyanakkor meg is rémít. Sejtem egyáltalán, mibe keveredem?
Hirtelen eszembe jut egy sor egy filmből, amit még a hetvenes években láttam. A címére nem emlékszem, a történet és a szereplők is feledésbe merültek, de ez a pár szó olyan tisztán cseng a fülemben, mintha tegnap hallottam volna: „A gyerekek mindenért kárpótolnak… kivéve azért, hogy gyerekünk lett.”
Miközben Stanley felvezet a szobánkba az emeletre, elmagyarázza, hogy Peg, a néhai Mrs. Chowder („már négy éve, hogy halott szegény”) választotta ki a bútorokat, az ágyneműket, a tapétát, a reluxát, a szőnyegeket, a lámpákat, a függönyöket és minden apró tárgyat, amelyek az asztalokon, éjjeliszekrényeken és komódokon sorakoznak: terítők, hamutartók, gyertyatartók és könyvek. „Hibátlan ízlésű asszony”, mondja róla Stanley. Az én ízlésemnek a dekoráció túl mesterkélt, egy nosztalgikus kísérlet a letűnt Új-Anglia atmoszférájának felidézésére, amely valójában sokkal komorabb és szegényesebb volt, mint a puha, nőies szobák, amiket most látok. De nem érdekes. Minden tiszta és kényelmes, és van egy megváltó eleme, amely ellensúlyozza a giccs és a cicoma uralmát: a képek. A várakozással ellentétben a falakat nem hímzések, nem esetlen vízfestmények a havas vermonti tájról, nem Currier–Ives-nyomatok fedik, hanem régi hollywoodi komédiások fekete-fehér fényképei. Stanley egyedül ezzel járul hozzá a szobák kinézetéhez, de ez mindent megváltoztat, szellemességet és huncutságot olt az amúgy komoly hangulatba. A nekünk szánt három szoba a Marx fivéreknek, Buster Keatonnak, no meg Stan és Pannak van szentelve. Lucy választhat először, aki Stan és Pant választja a folyosó végén. Tom aztán Bustert, így nekem jut köztük Groucho, Harpo, Chico, Zeppo és Margaret Dumont.
Az első terepszemle. Alighogy kicsomagolunk, már megyünk is megtekinteni Stanley híres gyepét. Jó pár percig az érzéki benyomások tehetetlen áldozata vagyok. A puha, gondozott gyep a talpam alatt. A fülem mellett elhúzó bögöly zümmögése. A gyep illata. A lonc és az orgonabokor illata. A ház sarkainál elültetett tulipánok élénkpiros tüze. A levegő megremeg, s a következő pillanatban finom szellő lebben meg arcom előtt.
Három társammal meg a kutyával ballagok, s abszurd dolgokon merengek. Stanley közli, hogy a telek jó száz hektár, én meg elképzelem, hogy milyen könnyen lehetne még épületeket felhúzni, ha az Egzisztencia Hotel népessége kinőné a ház befogadóképességét. Tom álmát álmodom, tobzódom a lehetőségekben. Hatvan hektár erdő. Kis tó. Egy elhanyagolt gyümölcsös, egy elhagyatott méhkaptár, egy kuckó az erdőben a juharszirup lepárlására. És Stanley gyepje, a csodás, körös-körül elterülő, végtelen gyep.
Sosem történik meg, emlékeztettem magam. Harry terve csődre van ítélve, és még ha nem így lenne is, miért gondolom, hogy Stanley hajlandó eladni a házat? Másrészről mi van, ha Stanley velünk marad és beszáll a vállalkozásba? Olyan fajta ember, aki kapva kapna azon, amiben Tom reménykedik? Úgy döntök, jobban meg kell ismernem, annyi időt tölteni a társaságában, amennyit csak lehet.
Húsz perc elteltével visszakanyarodunk a ház felé. Stanley besiet a garázsba, hogy kerti székeket hozzon, és miután elhelyezkedünk, elnézést kér és eltűnik a házban. Neki dolga van, de a Chowder Inn első fizető vendégei addig sütkérezhetnek a napon, amíg kedvük tartja.
Pár percig Lucyt figyelem, aki a gyepen szaladgál és botot dobál a kutyának. Tőlem balra Tom egy Don DeLillo-darabot olvas. Felnézek az égre, a vonuló felhőket tanulmányozom. Sólyom kerül a látóterembe, majd eltűnik. Amikor visszatér, lehunyom a szemem. Másodpercek alatt elalszom.
Honey Chowder öt órakor jelenik meg először, megáll a ház előtt a kocsival, amit dugig megpakolt élelmiszerrel és két rekesz borral. Közben Tommal otthagytuk a nyugszéket, most a tornácon ülünk és politikáról beszélgetünk. A fehér Honda láttán abbahagyjuk II. Bush és a Republikánus Párt ócsárlását, lemegyünk a lépcsőn és bemutatkozunk Stanley lányának.
Nagydarab, szeplős nő, felső karja húsos, kézfogása csontropogtató. Árad belőle az önbizalom, humor és jóindulat. Kicsit talán túl sok is, de mi mást vár az ember egy negyedikes tanítónőtől? Hangja erős és kicsit rekedtes, de nekem tetszik, hogy állandóan kész nevetni, nem tart saját személyiségének terhétől. Ügyes, vállalkozó szellemű lánynak vélem, aki biztos jó az ágyban. Nem csinos, de nem is nem-csinos. Sugárzó kék szem, telt ajak, dús vöröses szőke sörény. Pakoljuk ki a csomagtartóból a szatyrokat, és látom, ahogy Tomot méregeti, az több, mint tartózkodó kíváncsiság. A mulya tökfilkó észre sem veszi, én viszont egyből arra gondolok, hátha ez az eleven, eszes fiatal nő a válasz az imáimra. Nem a légies MTA, hanem egy magányos nő, aki kétségbeesetten keres egy férfit. Egy úthenger. Egy tornádó. Egy kiéhezett, nagy dumás nőszemély, aki engedelmességre lapítja a mi fiúnkat.
Aznap másodszor döntök úgy, hogy megtartom a gondolataimat magamnak, és Tomnak nem mondok semmit.
Ahogy Stanley ígérte, Honey pompás vacsorát főz nekünk. Vizitorma leves, vesepecsenye, zöldbab mandulával, desszertnek karamellrém és mellé bőven mért vörösbor. Egy pillanatra megsajnálom Pamelát és a lakomát, amit nekünk készített, de kétlem, hogy a burlingtoni koszt felülmúlná a Chowder Inn konyháját.
A győzedelmes Lucy, immár megszabadulva a rémes kilátásoktól, a vörös-fehér kockás ruhában jelenik meg az asztalnál, fekete műbőr cipőben és fehér, felül csipkés zokniban. Nem tudom, Stanley érzéketlen-e mások viselkedése iránt vagy csak túlzottan diszkrét, de eleddig szóba sem hozta Lucy hallgatását. Ám alig tíz perce ülünk az asztalnál, fesztelen, éles szemű lánya máris kérdezősködik:
– Mi a baja? Nem tud beszélni?
– Hogyne tudna – felelem. – Csak nem akar.
– Nem akar? Ez meg mit jelentsen?
– Ez egy próbatétel – rukkolok ki az első hazugsággal, ami eszembe jut. – A minap komoly dolgokról beszélgettünk Lucyval, és arra jutottunk, hogy nem beszélni az egyik legnehezebb dolog a világon. Úgyhogy fogadtunk. Lucy egy szót se szól három napig, és ha be tudja tartani, kap tőlem ötven dollárt. Így van, Lucy?
Lucy rábólint.
– És hány napod van még? – kérdezem.
Lucy felmutatja két ujját.
Na végre, mondom magamban. A gyerek végre színt vall. Még két nap, és vége a szenvedésnek.
Honey hunyorogva méreget bennünket. Egyszerre gyanakvó és éber. Végül is gyerekekkel dolgozik, megérzi, hogy valami nincs itt rendben. De idegen vagyok neki, hát nem faggat a bizarr, ártalmas játékról, amit ezzel a kislánnyal űzök, hanem más irányból próbálkozik:
– Miért nincs iskolában? Június ötödike, hétfő van. A szünidő még nem kezdődött meg, az még három hét.
– Mert… – próbálok kisütni egy újabb hazugságot – magániskolába jár… és ott rövidebb a tanév. Pénteken volt az utolsó óra.
Megint biztos vagyok benne, hogy Honey nem hisz nekem, ám ha nem akar megbocsáthatatlanul durva lenni, nem faggathat olyasmiről, amihez semmi köze. Tetszik nekem ez a tagbaszakadt, szókimondó fehérnép, és tetszik az apja is, aki velem szemben falatozik és kortyolja a bort, de eszem ágában sincs beavatni őket a családi titokba. Nem mintha szégyellném, kik vagyunk, de micsoda egy család a miénk, gondolom. Az elveszett, bukdácsoló lelkek micsoda gyülekezete. Az emberi tökéletlenség micsoda szembeszökő példái. Egy apa, akit látni sem akar a lánya. Egy testvér, aki három éve nem hallott a húgáról. És egy kislány, aki elszökik otthonról és nem hajlandó beszélni. Nem, nem tárom Chowderék elé megtört, semmirekellő kis klánunk titkát. Ma este nem. Ma este nem, és valószínűleg sosem.
Tom fejében is hasonló gondolatok fordulhatnak meg, mert sietve közbeszól, és igyekszik elterelni a csevejt más irányba. Azzal kezdi, hogy a munkájáról kérdezi Honeyt. Mióta csinálja, miért akart tanár lenni, mit gondol a brattleborói rendszerről és a többi. A kérdések mézesmázosak, annyira banálisak, hogy szinte érdektelenek, és ahogy nézem az arcát, látom rajta, hogy csöppet sem érdekli Honey se mint nő, se mint személyiség. Honey viszont szilárd jellem, Tom közönye nem gátolja meg abban, hogy elmés, elbűvölő válaszokat adjon, és hamarosan már ő vezeti a társalgást, saját kérdéseivel bombázza a mi fiúnkat. Agresszivitása pár pillanatra megingatja Tomot, ám amikor rájön, hogy vallatója éppen olyan okos, mint ő maga, felnő a feladathoz, és igyekszik a tőle telhető legjobban felelni. Stanley meg én szinte meg se szólalunk, mindketten jól szórakozunk a szemünk előtt kibontakozó verbális szópárbajon. A beszélgetés elkerülhetetlenül a politikára és a közelgő novemberi választásokra terelődik. Tom hevesen kikel az Amerikát uraló jobboldal ellen. Felhozza Clinton sárba tiprását, az abortuszellenes mozgalmat, a fegyverlobbit, a rádiós beszélgető-műsorok fasiszta propagandáját, a sajtó gyávaságát, és hogy egyes államokban nem lehet tanítani az evolúciót.
– Hátrafelé menetelünk – szögezi le. – Minden egyes nap elveszítünk egy darabot az országból. Ha Busht megválasztják, semmi nem marad.
Meglepetésemre Honey maximálisan egyetért vele. Fél percig béke uralkodik, majd a nő közli, hogy ő Naderre fog szavazni.
– Ne már – néz rá Tom. – Naderre szavazni ugyanaz, mint Bushra szavazni.
– Dehogyis – ellenkezik Honey. – Nader az Nader. Amúgy meg Vermontban úgyis Gore nyer. Ha nem lennék benne biztos, rá szavaznék. Így viszont megmarad a magam tiltakozása, és közben mégse Bush nyer.
– Vermontot nem ismerem – ingatja a fejét Tom –, de azt tudom, hogy szoros küzdelem lesz. Ha elég sokan gondolkodnak úgy a húzóállamokban, mint te, Bush fog nyerni.
Honey alig tudja elfojtani a mosolyt. Tom olyan átkozottul komoly, a nő ég a vágytól, hogy leszállítsa a magas lóról egy váratlan, bugyuta megjegyzéssel. Előre látom, hogy vicc jön, és csak szorítani tudok, hogy jó poén legyen.
– Megmondom, miért nem. A neve miatt. „Bokor”, kész balszerencse.
Értetlenül nézünk rá.
– Hát nem tudjátok, mi történt legutóbb, amikor az emberek egy bokorra hallgattak? – kérdezi Honey.
Senki sem válaszol.
– Utána negyven évig bolyongtak a sivatagban.
Tom akarata ellenére elneveti magát.
A bajvívás hirtelen véget ért, Honey a győztes.
Nem akarom elkiabálni a dolgot, de gyanítom, hogy Tom emberére akadt. Hogy mi sül ki belőle, az más kérdés, annak megmondhatója az idő és a test titokzatos hajlamai. Megjegyzem magamban, hogy figyeljek a további fejleményekre.
Másnap kora reggel felhívom Kis Alt, aki azonban még nem oldotta meg az autó rejtélyét.
– Most is éppen azon dolgozom – mondja. – Amint megvan a válasz, jelentkezem.
Magam is csodálkozom, mennyire hidegen hagy a hír. Tulajdonképpen örülök, hogy a dombtetőn rekedtünk, örülök, hogy még nem kell arra gondolnom, hogy visszatérek New Yorkba.
Aznap délelőtt dolgom lenne, csakhogy képtelenség Stanleyt annyi időre leültetni, hogy komolyan el lehessen vele beszélgetni. Elkészíti és feltálalja a reggelit, de amint leteszi elénk, már robog is ki a konyhából, fel az emeletre, hogy bevesse az ágyakat. Utána különböző feladatok foglalják le: égőt cserél, szőnyeget porol, ablakot javít. Nincs mit tenni, ki kell várnom a megfelelő alkalmat.
A reggel hűvös és ködös. Pulóverben lépünk ki a tornácra, és végignézünk a nedves, harmat áztatta gyepen. A felhők előbb-utóbb elfoszlanak, a délután várhatóan csodás lesz, de a ködtől most még alig látni a fákat-bokrokat.
Lucy talált egy könyvet a szobájában, kihozza magával a tornácra. Egy zsebkönyv, és mert keze eltakarja a borítót, megkérdezem tőle, mi az. Legendás lovasok , Zane Grey regénye. Megkérdezem, jó-e, mire élénken bólogat. Nemcsak hogy jó, mintha ezt mondaná, de minden idők legjobb könyve. Érdekes olvasmánynak találom egy kilencéves lány számára, de ki vagyok én, hogy tiltakozzam? A gyerek szeret olvasni, mondom magamban, amit pozitív fejleménynek értékelek, bizonyítéknak, hogy kis szökevényünk nem szellemi léhűtő.
Ahogy kinyújtózik a westernregénnyel, Tom letelepszik mellém a székre. Rágyújt egy reggeli utáni cigarettára, és azt mondja:
– Szerinted Kis Al képes lesz valaha is megcsinálni a kocsit?
– Valószínű. De én nem rohanok. És te?
– Nem, nem igazán. Kezdem megkedvelni a helyet.
– Emlékszel a vacsorára Harryvel az utolsó héten?
– Amikor vörösbort öntöttél a nadrágodra? Hogyan is felejthetném el?
– Arra gondoltam, amit akkor este mondtál.
– Ha jól rémlik, sok mindent mondtam. A legtöbbje baromság volt. Oltári nagy baromság.
– Magad alatt voltál. De nem mondtál semmi baromságot.
– Ezek szerint túl részeg voltál, hogy észrevedd.
– Részeg vagy nem, egyvalamit mondj meg nekem. Komolyan gondoltad, hogy ott akarod hagyni a várost, vagy csak a szád járt?
– Komolyan gondoltam, és csak szájaltam.
– Mindkettő nem lehet. Vagy az egyik, vagy a másik.
– Komolyan gondoltam, ugyanakkor tudtam, hogy soha nem történik meg. Vagyis csak szájaltam.
– És Harry üzlete?
– Szájalás. Mostanra már ismerhetnéd te is annyira. Ha van valaki, aki csak szájal, hát az öreg barátunk, Harry Brightman.
– Ebbe nem akarok belemenni. De csak a vita kedvéért, tegyük fel, hogy igazat mond. Tegyük fel, hogy nagy summát szerez, és hajlandó lenne beruházni egy vidéki házba. Erre mit mondanál?
– Azt mondanám: „Hajrá, vágjon bele.”
– Helyes. Most figyelj. Ha vehetnél házat bárhol a világon, hol vennél?
– Annyira előre még nem gondoltam. Valami eldugott helyen, az fix. Ahol nem lennék mások szájában.
– Mondjuk, mint a Chowder Inn.
– Mmm. Most, hogy mondod, ez a hely pont megfelelne.
– Akkor mi lenne, ha megkérdeznénk Stanleyt, eladó-e?
– Minek? Nincs elég pénzünk.
– Megfeledkezel Harryről.
– Dehogyis. Harrynek megvannak a maga jó tulajdonságai, de ilyesmiben őrá számítanék utoljára.
– Elismerem, hogy egy a millióhoz az esély, de ha véletlenül bejön Harry húzása, miért ne beszélhetnénk Stanleyvel? Csak a móka kedvéért. Ha azt mondja, érdekli a dolog, legalább tudjuk, hogyan is nézne ki az Egzisztencia Hotel.
– Még ha soha nem élünk is majd itt.
– Pontosan. Még ha soha többet nem jövünk is vissza.
Kiderül, hogy Stanley évek óta gondolkodik azon, hogy eladja a helyet. Csak a tunyaság és az apátia akadályozta meg, hogy „szarvánál ragadja meg a bikát”, mondja, de ha jó árat ajánlunk, semmi perc alatt sutba dobja az egészet. Nem bír tovább Peg szellemével élni. Nem bírja tovább a brutális teleket. Elege volt Vermontból, egyfolytában arról álmodozik, hogy a trópusokra költözik, egy szigetre a Karib-tengeren, ahol az év minden egyes napján meleg van.
Akkor minek dolgozott olyan keményen azon, hogy rendbe hozza a Chowder Innt, kérdezem. Csak úgy, feleli. Nincs jobb dolga, és segít elűzni az unalmat.
Ebédidő. Négyesben ülünk az asztalnál, felvágottat, gyümölcsöt és sajtot eszünk. Most, hogy a köd felszállt, a napfény szinte özönlik be a nyitott ablakokon, a szobában minden tárgy határozottabb lett, élénkebb, színesebb. Vendéglátónk élete balszerencséit meséli, én azonban szokatlanul boldog vagyok, hogy ott vagyok, ahol, ülök a testemben, nézem a tárgyakat az asztalon, beszívom a levegőt a tüdőmbe és kifújom, élvezem azt a szimpla tényt, hogy élek. Milyen kár, hogy az élet véget ér, mondom magamnak, milyen kár, hogy nem élhetünk örökké.
Tom elmagyarázza Stanleynek, hogy nincs annyi pénzünk, hogy most azonnal ajánlatot tegyünk, de talán ez is megtörténik heteken belül. Stanley azt mondja, nem tudja, mennyit ér a birtok, de felveheti a kapcsolatot egy helyi ingatlanügynökkel, hogy felbecsültesse. Minél többet beszélünk, annál jobban izgalomba jön. Nem tudom, elhisz-e egy szót is abból, amit mondunk, de már az, hogy elképzelhet magának egy másik életet, új embert farag belőle.
Hogy miért bátorítom ezt a légvárépítést? Minden A skarlát betű hamisított kéziratától függ, és nemcsak hogy erkölcsi alapon ellenzem Harry bűnös tervét, ráadásul nem is hiszek benne. Ami még fontosabb: ha hinnék is, eszem ágában sincs Vermontba költözni. Nemrég kezdtem új életet, és tökéletesen elégedett vagyok a döntéssel, hogy Brooklynban telepedjem le. A kertvárosban töltött évek után tetszik nekem a nagyváros, már hozzá is szoktam a környékhez: a fehéren, barnán és feketén villódzó kavargásához; az idegen nyelvek sokszólamú kórusához; a gyerekekhez és a fákhoz; a küszködő középosztálybeli családokhoz; a leszbikus párokhoz; a koreai fűszeresekhez; a fehér köpenyes, szakállas indiai szentemberekhez, akik meghajolnak, ahányszor összetalálkozunk az utcán; a törpékhez és nyomorékokhoz; a járdán araszoló agg nyugdíjasokhoz; a templomharangokhoz és tízezer kutyához; a hivatalos népességhez nem tartozó, magányos hajléktalanokhoz, akik mindenüket bevásárlókocsiban tolják maguk előtt, és a szemétben turkálnak üveg után.
Ha eszem ágában sincs elmenni, minek kényszerítettem Tomot ebbe az értelmetlen alkuba Stanley Chowder ingatlanjáról? Azt hiszem azért, hogy örömet szerezzek Tomnak. Hogy megmutassam neki, számíthat rám, támogatom a tervét, habár mindketten tudjuk, hogy az új Egzisztencia Hotel „szájalás” alapra épült. Tom kedvére teszek, hogy bizonyítsam, mellette állok, és mert ő méltányolja a gesztust, cserébe a kedvemre tesz. Kölcsönös önáltatás. Soha semmi nem fog kisülni belőle, ezért nyugodtan álmodhatunk együtt, és nem kell aggódnunk a következmények miatt. Most, hogy Stanleyt is belerángattuk a kis játékunkba, már-már kezd komolynak tűnni. Pedig nem az. Csak üres locsogás, reménytelen fantázia, ugyanolyan hamis ötlet, mint Harry Hawthorne-kézirata… ami valószínűleg nem is létezik. Ám ez még nem jelenti, hogy a játék maga nem élvezetes. Mindenki szeret hihetetlen dolgokról álmodozni, és van-e erre jobb hely, mint egy dombtető a csendes Új-Angliai dombvidék kellős közepén?
Ebéd után a megfiatalodott Stanley kihív egy pingpongmeccsre a pajtában. Mondom neki, hogy évek óta nem játszottam, berozsdálltam, de nem fogad el nemleges választ. A testmozgás jót tesz, erősködik, „megindítja a vérkeringést”, úgyhogy végül belemegyek, hogy játszunk egy-kettőt. Lucy elkísér minket, Tom viszont marad, letelepszik egy székbe a tornácon, dohányozni és olvasni akar.
Hamar rájövök, hogy Stanley nem azt a pingpongot játssza, amihez én szokva vagyok. Az ütők és a labda ugyanaz, de az ő kezében nem udvarias időtöltés, hanem igazi, megerőltető sport, a tenisz démoni, miniatűr formája. Elsöprő, védhetetlen csavarral szervál, háromméternyire az asztaltól, és úgy üti vissza minden labdámat, mintha négyéves volnék. Háromszor ronggyá ver – 21-0, 21-0, 21-0 –, és miután a mészárlás befejeződik, nem tehetek mást, alázatosan meghajlok a győztes előtt, és kivonszolom elcsigázott testem a pajtából.
Izzadságban úszom, hát visszamegyek a házhoz lezuhanyozni és átöltözni. Ahogy kaptatunk fel a lépcsőn Lucyval, Tom odaszól, hogy negyed órája felhívta Brooklynt. Harry nem volt bent, de hagyott üzenetet Rufusnál, hogy hívjon vissza.
– Csak hogy megkérdezzük, érdekli-e egyáltalán a dolog – magyarázza. – Nincs értelme felcsigázni Stanley reményeit, ha közben Harry meggondolta magát.
Fél órát sem voltam a pajtában, de Tom ez alatt a rövid idő alatt keményen gondolkodott. Tekintete arról árulkodik, hogy a beszélgetés Stanleyvel változtatott véleményén az új Egzisztencia Hotelt illetően. Kezdi hinni, hogy lehet belőle valami. Kezd reménykedni.
A telefon abban a pillanatban csörren meg, hogy belépek a házba. Felveszem, hát Harry Brightman az, ő csiripel a vonal túlsó végén. Mesélek neki a kocsiról, a Chowder Innről és hogy Stanley mennyire szeretné eladni.
– Ez az a hely – folytatom. – Tom ötlete talán kicsit furán hangzott ott az étteremben a nagyváros közepén, de ha idejössz, az egész sokkal ésszerűbbnek látszik. Ezért hívott. Hogy megkérdezze, benne vagy-e.
– Benne-e?! – harsogja Harry, akár egy tizenkilencedik századi színész. – Naná, hogy benne. Kezet ráztunk rá, nem?
– Én nem emlékeszem rá.
– Na jó, talán igazából nem. De mind egyetértettünk. Erre határozottan emlékszem.
– Szellemi kézfogás.
– Az, az. Mentális kézfogás. A szellemek találkozása.
– És persze minden a kis bizniszed kimenetelétől függ.
– Naná. Ezt mondani sem kell.
– Szóval továbbra is végig akarod csinálni.
– Tudom, hogy szkeptikus vagy, de hirtelen minden a helyére került.
– Igen?
– Igen. És boldogan jelenthetek egy örömhírt. Ne gondold, hogy nem szíveltem meg a tanácsodat, Nathan. Mondtam Gordonnak, hogy kétségeim támadtak, és ha nem hoz össze egy találkozót a titokzatos Mr. Metropolisszal, kiszállok.
– És?
– Találkoztam vele. Gordon elhozta a boltba. Felettébb érdekes figura. Alig szólt, de tudtam, hogy egy profival állok szemben.
– Vitt mintát a munkájából?
– Egy szerelmes levelet Charles Dickenstől a szeretőjének. Gyönyörű példány.
– Hát akkor sok szerencsét kívánok neked, Harry. Ha nem is miattad, legalább Tom kedvéért.
– Büszke leszel rám, Nathan. A múltkori beszélgetésünk után elhatároztam, hogy elővigyázatos leszek. Ha véletlen rosszul sülne el valami… Na persze nem így lesz, de ha olyan régóta űzöd az ipart, mint én, bolond lennél nem számba venni minden lehetőséget.
– Nem egészen értelek.

A Kiadó engedélyével.