FőképNem újdonság, hogy sikeres politikus írással próbálkozik. Legeklatánsabb példaként az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat egyik megfogalmazója, a természettudományos munkásságáról is híres Benjamin Franklin említhető, habár az ő írói kvalitásaival egyik mai „politikustársa” sem vetekedhet.

Azt hihetnénk, hogy a Franklin Benjámin számadása életéről népszerűségének titka a magvas gondolatok köznyelvbe való átültetésében keresendő (nem pontosan ebből az írásból, de a „magyar” közmondások egy része az Egyesült Államok eme alapító atyjától származik), ám úgy érzem, nagymértékben a változások krónikásakénti szerepléséből is adódik.

Ugyancsak egy változó világ krónikása Lévai Katalin, akinek politikai karrierje a rendszerváltás után futott fel egészen az államelnökké jelölés lehetőségéig, ám bárki megélhet korszakos változásokat (valójában folyton változó világban élünk, legfeljebb észre sem vesszük, vagy apokaliptikus hanyatlásként értelmezzük a megtapasztaltakat), ahhoz viszont, hogy azokról hitelesen tudósíthasson, tudatára kell ébrednie a megújulás vagy romlás folyamataira.

Lévai Katalin pedig képes erre, s egyúttal két eltérő - egy régi és egy új - világ összevetésének esélyét is megkapta az élettől.
A régi: a szocializmusból kikászálódó, de legsúlyosabb teherként feudális-patriarchális tradícióit kolonckén a vállán hurcoló Magyarország.
Az új: a modern, többségében emancipálódott Európai Közösség, amely haladó (vagy tán csak haladóbb) szellemisége ellenére éppoly sok gonddal küszködik, mint hazánk.

Egy efféle kettős közegben előbb esélyegyenlőségi miniszternek, majd európai parlamenti képviselőnek lenni oly mélységű betekintést engedett gondgócokba, a kisebbségi létezésformák problematikusságába, ami önnön jellegéből fogva is nyilvánvalóan kikívánkozott befogadójukból.

A megfogalmazás, a papírra vetett szó, számos diskurzusfajta elegye. A könyvben a líraiasságba hajló önvallomás keveredik a hagyományos visszaemlékezéssel, a szelídített formában tálalt politikai eszmefuttatással, a szociológiai tanulmánnyal és az elemző zsurnalisztikával.
A legizgalmasabb pillanatokkal azok az apró anekdoták szolgálnak, melyekből a kötet végére kirajzolódik a politikusnő leplezetlenül elfogult arcképe (magáról hogyan másképp írhatna valaki?), és ahol kissé szabadjára engedi talán nem eléggé maró humorát.

Nem szépirodalmi alkotást veszünk tehát kézbe, amikor a Táncrend nélkül olvasásába fogunk, hanem érdekes, a politikusok életébe, lelkivilágába bepillantást engedő, őszinte írást, melynek néhány szakaszát szinte biztosan átlapozza a könyvet máskülönben biztosan élvezettel olvasgató Rozi néni vagy Pista bácsi - vagyis azok az egyszerű emberek, akik a könyv szerintem feltételezett célközönségének nem kicsiny részhalmazát alkotják.
Mégis eljut majd hozzájuk az üzenet, vagy annak legalább egy része, és azt hiszem, ennél többet nem is várhatunk egy ehhez hasonló könyvtől.