Főkép

Magyarországon mindenki ír.
Magyarország az írók országa.
Ír itt unatkozó zsurnaliszta, bukott és feltörekvő politikus, sikeres és nevenincs popzenész, felgyógyult, lebetegedet, meghízott, lefogyott, bulémiás vagy anorexiás celebritás, ír nagymama és kisunoka is, sőt, elvétve még igazi írók is akadnak.
Igaz csak roppant kevesen.
Nálunk nem lehet megélni az írásból.
Aki írni, irodalmat írni akar - felejtse el.
De legalábbis nézzen magának valami polgári hivatást, amiből fenntarthatja magát.

Hivatását tekintve Czéh Zoltán talán épp ezért tanár, és csupán „másodsorban” író.
Elsőkönyves író, harmincöt évesen.
De az elsőkönyves kifejezés mindössze annyit takar, hogy valakinek épp az első kötete jelenik meg nyomtatásban, és semmit nem árul el a debütáló mű milyenségéről. Ezért nem meglepő az az érettség, írói magabiztosság, felkészültség és megfontoltság, ami a sokat sejtető című A pókháló csillagkép-et jellemzi.

Sokat sejtető címet írok, ennek ellenére mintegy elsőkönyves olvasóként vetettem bele magam a rövidke szakaszokra tagolt vaskos könyv megismerésébe. E szakaszok „küllemre” minimalista novelláknak tűntek – sehonnan ki nem induló, sehová sem tartó, már-már hiperrealista életképeknek, létünk, a XIX. századi skizo-modernitás elkülönülő szeleteinek.

Csak a „Második kör”-nek elkeresztelt résznél fogtam gyanút, hogy ennél többről van itt szó. Többről, mégpedig jelentősen többről. („Megdöbbentő” felfedezésemet persze nem lett volna szükség megtennem, ha eleve veszem a fáradságot, és beleolvasok a fül- és hátlapszövegekbe, vagy egyszerűen nem lapozom át a stratégiai megfontolásokból a kötet elején elhelyezett tartalomjegyzéket.)

A kvázi-karcolatok tizenegy emberi sors, és a velük kapcsolatba lépők interakcióinak szövevényes hálózatává állnak össze, mely egyre kibogozhatatlanabbul bonyolódik a felettes történet előre haladtával. A felettes történet pedig nem több, és nem is kevesebb az időnél, a közönséges kronológiánál, a mindig kíméletlenül, megállíthatatlanul masírozó másodperceknél, perceknél, óráknál.

A Pókláló csillagkép-ről így végül kiderül, hogy valamiképp, valamiféle meghatározhatatlan módon: regény. Nem a tolsztoji vagy George Eliot-i nagyregény folytatása, hanem sokkal inkább a James Joyce-i kísérletező regény kései (ám semmiképp sem megkésett) továbbgondolása.

Bármely kiragadott rész önmagában is megállja a helyét, de ez az Ulysses-ről ugyanígy elmondható, egészében mégsem értelmezhető darabjaira szedve. Ráadásul az értelmezés a mű roppant bonyolultsága miatt akár évekre is munkát adhatna a kritikusoknak és filológusoknak, feltéve, hogy akad még valaki az irodalomtudósok közül, aki viszonylag régi módszerekkel mer közelíteni új alkotásokhoz.

A magam részéről mindenekelőtt a stílusminimalizmusból talán önmagában is következő rendkívüli vizualitást (a történetek mintha filmrészletekként peregnének le lelki szemeink előtt) és a nyelv „kezdőktől” szokatlanul alapos ismeretét, elbeszélő és párbeszédes szakaszokban egyaránt virtuóz használatát emelném ki. Értelmetlen lenne tehát első szárnypróbálgatásként tekinteni a kötetre; sokkal valószínűbb, hogy hosszas érlelődési folyamat párlatát kapjuk kézhez a könyvvel.

Noha még nem próbálkoztam vele, bizonyosra veszem, hogy a hét szálat önmagában, külön-külön „összeolvasva” is élvezetes végigkövetni. Elsőként azonban feltétlenül érdemes az adott koreográfiához igazodni, és nem önkényesen, vagy akár ésszerűnek tetsző megfontolásokból kiragadni részeket. Kétségtelen, hogy másodszorra sem ununk bele a történet(ek)be. Erre Czéh Zoltán szépírói intellektusa a garancia.