FőképAlihanov elvtárs, a vegyes ősökkel rendelkező huszonéves katona az előző részben a gyalogrohamot motorizált hadviselésre cserélte, és tankosként száguld előre a birodalmi főváros, Berlin felé. Az út azonban még páncélosban ülve is hosszú, megannyi várost és ellenállási gócot kell odáig bevenni – miként azt a felsőbb hadvezetés megálmodja.

A legújabb ötletük egy sebtiben felállított különleges hadosztály, amely Bécs alól indul lóhalálában északnak, hogy idejében odaérjen az ostromlott nagyvároshoz, és segítsen bezárni a gyűrűt, majd úgymond hátulról támadva gyűrje le a védelmet.
Az ötlet jó, de a kivitelezéssel adódnak problémák, jelesül a németek, akik ahol, lehet védekeznek, s bár az utolsó háborús évben már nem rendelkeznek megfelelő utánpótlással, még így is súlyos veszteségeket okoznak az oroszoknak.

A történet egyrészt nyomon követi mesélőnk hadosztályának előrenyomulását, megannyi kisebb-nagyobb csetepaté realisztikusnak szánt leírásával fűszerezve. A valóságtartalom továbbra is erősen megkérdőjelezhető, ezért ne feledjük, ez csupán regény, nem pedig valós visszaemlékezés.

És gyakorlatilag ez válik megítélésem szerint a hibájává is. A regényes szál fenntartása érdekében olyan kémregénybe illő cselekménysor kerül a történetbe, ami nem csak túlzás, de a sorozatosan bekövetkező szerencsés véletlenekkel kiegészítve valószerűtlenné teszi a regényt.
Mindezt még tetézi a főszereplő Alihanov átalakulása, aki a korábbi közepesen buta oroszból egy több nyelven beszélő, az átlagtól eltérő erkölcsi háttérrel és műveltséggel rendelkező emberbaráttá vált.

Mintha a szerző nem lenne képes eldönteni, hogy a jellemfejlődés ábrázolásával foglalkozzon (röviden ez nem sikerül, bővebben meg nem kerül rá sor), avagy a háborút érzékeltesse (elvétve vannak Hasselt idéző jelenetek – de túl kevés, hogy elvigye a hátán az egész regényt).
A két véglet közötti vívódás leplezésére szánt NKVD-s szál sincs kellőképpen kifejtve.

Miután osztok-szorzok, azt kell mondjam, ez bizony csak egy jó közepes háborús regény, amiből szemlátomást hiányzik a személyes tapasztalat. Természetesen nem azt mondom, hogy csak veteránok írjanak háborús regényt, de aki nem élte át, az legalább úgy írjon, hogy hihető legyen.
Ezúttal ez nem sikerült, így maradnak Remarque, Hassel, Uris, Szimonov, Solohov, Zweig és a többiek „klasszikus” művei.

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:Nemere István: A Neutron-akció
Nemere István: A Titán-terv
Nemere István: Időhajó
Nemere István: Kígyók a kútban
Nemere István: Művészkrimik
Nemere István: Elveszettek
Pjotr Sztyepanovics Alihanov: Lövészezred
Pjotr Sztyepanovics Alihanov: Páncélosok

Életrajz:Nemere István életrajz