Főkép

Ez egy 2002-es film, de pár helyen mostanság elég olcsón meg lehet venni DVD-n (még ha extra-mentes szimpla változatban is – de létezik a dupla lemezes, sok extrás kiadvány is), és ne azon múljon, hogy nem szóltam. A két Oscar-díjjal (legjobb kísérőzene, legjobb smink) jutalmazott film Frida Kahlo (1907. július 6. – 1954. július 13.) mexikói festőnő életéről szól. És bár elképzelésem sincs, maga Frida mit szólt volna ehhez a filmhez, szerintem jó lett. Nagyon jó.

Az apai ágon magyar zsidó-, anyain meg spanyol és mexikói indián ősöktől származó Frida Kahlo-t 1925-ben baleset érte, mikor egy buszon utazott, és az akkor szerzett sérülései egész életét befolyásolták, pláne, hogy aztán még számos különféle műtétet hajtottak végre rajta. Frida, akit a szépséges Salma Hayek játszik el remekül, hosszas lábadozása alatt kezdett el festeni, s mikor már újra tudott járni, megmutatta műveit Diego Riverának (Alfred Molina nem kevésbé nagyszerű alakításában), a nála huszonegy évvel idősebb, ismert festőnek, akihez utóbb feleségül ment. De nem mesélem el az egész történetet, elég ha elhiszitek nekem, ha mondom, hogy sokkal érdekesebb és izgalmasabb, mint a thrillerek, horrorok, vagy krimik jó része, pedig egyik műfajba sem illik.

A filmnek nyilvánvalóan a képi világa adja az egyik legfőbb vonzerejét, ami meg természetesen Frida képeire épül. Ezt nem csak jól és látványosan, de néhol egészen művészien oldotta meg a Julie Taymor rendező vezette filmes csapat. Ugyanakkor túl művészieskedőnek sem nevezhetnénk, és Frida iszonyatos szenvedéseit is csak mértékkel mutatják be. Ellenben a festőnő és Diego viharos kapcsolatának (és más kapcsolatainak) számos részletére fény derül. S amellett, hogy Salma Hayek maga is mexikói, s megannyi további mexikói színészt láthatunk a filmben, pár kisebb szerepben felbukkannak még nagyobb nevek. Így pl. mexikói kommunista forradalmárként feltűnik a spanyol származású Antonio Banderas, Edward Norton játssza Nelson Rockefeller-t, Geoffrey Rush pedig Lev Trockij-t.

Igaz is, Frida és férje nagy kommunisták voltak, s egy ideig náluk lakott a Sztálin fejvadászai elől menekülő Trockij – mindazonáltal a latinos szenvedély, a fülledt erotika sokkal nagyobb súllyal van jelen a filmben, mint a marxi és lenini eszmék. Amint Frida művészetében, a filmben is fontos szerep jut a színeknek, a szimbólumoknak – amint Diego is megmondja Fridáról, hogy ő belülről fest. Mégsem lesz ettől bonyolultabb a film, viszont oly’ gazdag, hogy elsőre biztosan nem lehet teljes egészében felfogni, befogadni minden árnyalatát, ízét, illatát. És persze végeredményben szomorú és borzalmas is, de mégis inkább felemelő és lenyűgöző.

Persze, mindezt az ember akkor is felfogja, ha megnézi Frida képeit – így talán e film legnagyobb erénye, amellett, hogy emléket állít ennek a kivételes festőnőnek, az, hogy történetét nem bagatellizálja el, nem csinál belőle nyálas hollywood-i romantikus mozit, viszont segít a megértésben.