FőképAkár divatnak is nevezhetném, ahogy egyre több – többségében fiatal – író választja a személyes, vagy annak elhitetett élményekből összegyúrt történeteket, mint az irodalmi önkifejezés legcélravezetőbb eszközét.
Az idősek nyilvánvalóan kiírtak már magukból minden fontosnak tartott témát, avagy – mint Kurt Vonnegut –, úgy tartják, nem érdemes papírra vetni gondolataikat, amikor üzenetük (legalábbis érzésük szerint) kétségtelenül süket fülekre talál.

Az első- vagy más korai kötetesek ugyanakkor kevés kivétellel nem tehettek szert reklámtökéletes világunkban afféle sorsfordító, de legalábbis mélyen filozófiai tapasztalatokra, amelyeket egyetemessé, irodalmiasítva általános érvényű nagyregénnyé kerekíthetnének ki.

Bak Zsuzsanna talán éppen ezért, az elsősorban saját és generációja számára nagy horderejű impressziókból való korlátozott választási lehetőség okán karolta fel az említett irányzatot. A trendi hímnős nemi identitás ambivalenciáiból fakadó éntudat-vesztés banalitása így nem megkésett modernista modorosság, hanem a kor, a korosztály egyik legfőbb sajátossága gerjesztette reflexióként felfogható.

Az írástechnika itt még nem tökéletes; túl sok a szó, túl sok a merengés. A rövidke skiccek akkor kelnek igazán életre, amikor bennük felülkerekedik az irónia, és a néhol önsajnálatba csapó börleszket egyfajta távolságtartóbb, a köznapiságon felülemelkedett hangütés váltja fel, mint a „Futateve” kacagtató úti beszámolójában.

Gond csupán abból lehet, ha egyébként a komoly és sokunkat érintő problémákat Bak Zsuzsanna a „Konzerv” alig leplezetten kioktató modorában tárja elénk. Még a „Csak egy vers” vagy a „Mélypont” hasonlóan undorkodó társadalombírálatát is tompítja némi tudatos stilizáltság.
Inkább kapjunk sokszor feleslegesen ismétlő-magyarázó prózát, a „Godot-ra várva” stílusparódiájához hasonló, talán csak egyszeri fogyasztásra szánt krokit, kamaszosan lökött poént, mint terhes, blogszintű tanmesét.

Minden téren van tehát mit tanulni még. Mégis, ha az irodalom feladatát nem a világmegváltásban, vagy a didaktikus világjobbításban, hanem a korszellem kifejezésében, a világot mesterkéletlenül jobbá tevő szórakoztatásban határozzuk meg, Bak Zsuzsanna kvázi-stílusminimalista (egypár darabban, például a „Tanulmány”-ban tetten érhetően is minimalista) kisprózája pár kisiklás ellenére tökéletesen betölti funkcióját.

És.

Ezzel még közel sincs vége. A kötet utolsó negyedét ugyanis a Bak Zsuzsanna írásművészetének esszenciáját adó költemények teszik ki.
A versek egy, a végtelenségig lecsupaszított, szinte teljesen melléknévtelen és határozószótlan idiómából bontakoznak ki.
Itt-ott még megbotlik, feleslegesen is rímet használ az egyelőre önmagát keresgélő prózaíróval szemben végérvényesen kialakultnak tetsző költő, a pőre, intim sorok döbbenetes ereje azonban önmagában is elragad.
Ha Bak Zsuzsának novelláiban, karcolataiban is sikerül egyszer elérnie a verseit jellemző koncentráltságot, nem kizárt, hogy végül az igazán „nagyok” közé emelkedik.