Főkép

Linda Polman könyvének elolvasása után óhatatlanul felmerül pár kérdés, amelyeket egyszerűen nem lehet válasz nélkül hagyni, de előtte igencsak messzire vezető gondolatmenet vár a felháborodott olvasóra.

Miért legyünk tagjai egy olyan nemzetközi szervezetnek (ENSZ), amelynek gyakorlatilag semmiféle hatalma vagy önálló jogköre nincs? Hogyan várjuk el ettől a szervezettől a tagállamok döntéseinek hatékony és gyors végrehajtását, ha maguk a tagállamok teszik lehetetlenné a cselekvést, a vállalt éves tagdíj befizetésének elmulasztásával, vagy a szükséges eszközök biztosításának megtagadásával?

A mai világban már irodát sem lehet fenntartani a számlák kifizetése nélkül, a modern háborúhoz pedig ennél jóval több pénz szükségeltetik. Kicsit nonszensz, hogy miközben a BT öt állandó tagja többezres haderő kiküldését szavaztatja meg, az ehhez szüksége pénzt már nem adják össze. Amikor ennek egyenes következményeként a nagy nehezen összetákolt csapatok megjelennek, és nem tudják ellátni feladatukat, akkor ugyanezen államok (de főként az USA) politikusai az ENSZ kudarcáról beszélnek.

Ami azért is felháborító, mivel az ENSZ alapban nem tehet semmit megfelelő jogosítványok nélkül. Hiába küldték a kéksapkásokat Szomáliába, Boszniába, Haitire vagy Ruandába, arra nincs joguk, hogy háborút vívjanak a helyi hadsereggel vagy fegyveres csoportosulásokkal. Csak megfigyelésre és jelentéstételre (esetleg még önvédelemre) szól a felhatalmazásuk.

Ettől kezdve meg szemenszedett vakítás úgy beállítani, mintha az ENSZ-nek kellett volna nemet mondania (azt teszi, amit a tagok megszavaztak), vagy határozottabban fellépnie (amire ugyanezen államok nem hatalmazták fel, és nem biztosították a megfelelő felszerelést és hátteret).

Ráadásul a legtöbb ilyen misszió úgy kezdődik, hogy valamelyik nagyhatalom kitalál egy látványos lépést (a „gonosz” rezsim megdöntése, az élelmiszerszállítmányok fegyveres biztosítása), majd mivel az adott helyzet megoldhatatlan, kivonul, és maga helyett beszavazza az ENSZ csapatokat, akik garantáltan kudarcot vallanak – és akiket ez után nyugodtan lehet szidni az otthoni választók előtt.

A fenti állítások bizonyítására Polman számtalan példát felsorol, többségében elkeserítő helyszíni beszámolók formájában. Kimondottan idegesítő, hogy a nyugati fogalmakat (demokrácia, államapparátus) miként próbálják olyan országokra ráhúzni, ahol ezek vagy nem jelentenek semmit, vagy nem olyan formában léteznek, mint amilyen tartalmat mi képzelünk a fogalmak mögé.

A nemzetközi és nagyhatalmi politika (vagy egyszerűen csak a politika), illetve a különböző válságövezetek iránt érdeklődők számára kimondottan javallott ez a könyv, mivel a „hivatalos” álláspontoktól eltérő véleményt képvisel, mégpedig személyesen átéltek és látottak alapján. Dühítően elkeserítő, olvasás közben az embernek nincs kedve mosolyogni.

Kapcsolódó írás:

Mark Bowden: A Mogadisu-ügy