Főkép

Szerelem, halál, misztikum és egzotikum. A romantika jellegzetes toposzai - több műben is visszatérő témái és motívumai - közül lényegében a legfontosabbak, s Heine jelen kötetbe egybegyűjtött, ritkábban olvasható elbeszéléseiben kisebb-nagyobb jelentősséggel mind előkerülnek. Elbeszélést írok, mivel e prózaművek nem a klasszikus novella csattanóra kiélezett cselekményvezetését követik - habár az eleve humoros nevű Schnabelewopski úr fiktív memoárjait egészen váratlan befejezés zárja le -, sokkal inkább a karcolat hangulatteremtő vonulatát képviselik.

Aki mélyebben beleásta magát Heine költészetébe - végtére is a német romantika e nagyja elsősorban verselőként vált híressé -, talán nem csodálkozik nagyon, amikor felfedezi, hogy „A nemes Schnabelewopski úr emlékirataiból” címre keresztelt darabot nem a korra elsősorban jellemző érzelemgazdagság, fennköltség és magasztos eszmék jellemzik, hanem a tizennyolcadik századi felvilágosodásból mintegy visszamaradt nemes irónia és gúny. Heine élcelődve, csúfondárosan, s nem kevés öniróniával mutatja be a lengyel arisztokrata világjáró körútját, és a csipkelődő megjegyzésekből minden meglátogatott és megismert náció kellő mértékben részesül.

Ám a mű még véletlenül sem vádolható azzal, hogy valamely divatjamúlt stílus langyos életre keltésének lenne csúf példája, épp ellenkezőleg - kortalan írás, ami napjainkban éppoly szórakoztató, mint a maga idejében lehetett, mi több, elbeszélés-technikai bravúrjai is a manapság, pontosabban a második világháború utáni évtizedekben divatos megoldásokat előlegezi meg.

Jóllehet a klasszikus gótikus irodalom, a tizennyolcadik, tizenkilencedik századi rémregények ismerőinek nem számíthatott újszerűnek az átvétel, a vendégszöveg, vagy a beágyazott elbeszélések ötlete, az úgynevezett magas irodalmi kánonból hirtelenjében nem tudnék több címet említeni, amelyben írójuk már akkoriban ezekhez hasonló technikákat alkalmazott volna.

A „Firenzei éjszakák” a halál és szerelem tipikus kettősségének szembesítésével teremti meg a keretet az alapvetően könnyed anekdotázáshoz, ami a kötetben szereplő második novellán végigvonul. Habár kezdettől fogva a fiktív mesélő és hallgatósága felett lebeg a halál szinte érinthető szelleme, a legfeljebb Seherezádéihoz mérhető mesék elkápráztatnak önfeledtségükkel és fesztelenségükkel. Különösen a zene, mindenekelőtt Paganini alakjának és koncertjének érzékletes leírása emlékezetes - a heinei csavar: a hangok képkénti, vizuális történetkénti ábrázolása egyrészt ösztön-énünk mélyebb zugainak hordalékát kavarja fel, másrészt briliáns ötlet, ami ismételten csak Heine zseniális elméjében foganhatott meg először.

A harmadik elbeszélésben, a töredékként megmaradt „A bacherachi rabbi”-ban Heine saját zsidó származásának kérdéseit feszegeti. A szöveg azt sugallja, és ez különösen a harmadik fejezetben domborodik ki, hogy a zsidó tradíciókhoz való merev ragaszkodás legfeljebb gúzsba kötője lehet a sorsüldözött népnek, hátráltatója boldogulásuknak, s helyette a meglévő szövegből kikövetkeztethetően egy szabadabb elvű világszemléletet ajánl Heine, melynek megtestesítője a kikeresztelkedett spanyol szefárd zsidó, Izsák Abarbanel - őt pedig már csupán az orra és a gyomra húzza vissza a zsidónegyedbe, hogy ott jól belakmározhasson ősei hagyományos ételiből.

Hogy mi lett volna a tényleges végkövetkeztetés, sosem tudhatjuk meg. Akárcsak Byron, és még sok más romantikus költő több műve - vagy éppen Schubert „Befejezetlen” szimfóniája -, e mű sem teljesedett ki soha; talán (pontosan a valójában nem félbehagyott vagy elvetett zeneműhöz hasonlóan) azért, mert nem maradt mit hozzátenni, amitől kerekebb egésszé válhatott volna.

Kivételesen szórakoztató elbeszélésekből áll tehát össze a szerző születésének százötvenedik évfordulója alkalmából megjelentett rövid válogatás, amiben a humor és irónia kedvelői éppúgy megtalálják a nekik kedves történetet, mint az érzelemdúsabb, vagy a középkor misztikus ködéből kibontakozó meséket kedvelők.

A kötetben szereplő művek:
A nemes Schnabelewopski úr emlékirataiból
Firenzei éjszakák
A bacherachi rabbi