Főkép

Tetszik, nem teszik (mindenki döntse el saját vérmérséklete szerint), a bulvársajtóban és a kereskedelmi tévékben hír értékkel bír minden, amit a közismert emberek, vagy ha úgy jobban tetszik, a „sztárok” művelnek.

Az tulajdonképpen mindegy, hogy jó vagy rossz dologról van szó, sőt, ínséges időben már az is eseménynek számít, ha nem csinálnak semmit. Azért a tapasztalat szerint sokkal érdekesebb (és persze eladhatóbb), ha valami kellemetlenség történik velük, vagy ami még jobb, ha ők tesznek valami törvénybe ütköző, vagy botrányos dolgot.

Nemere István valami ehhez hasonló, bár ezeknél mindenképpen igényesebb dolgot hozott létre, amikor kiválasztott az elmúlt évszázadok művészei közül tizenkettőt (Miguel de Cervantes Saavedra, Carlo Gesualdo di Venosa, Listi László, Oscar Wilde, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, Herczeg Ferenc, Margharete-Gertruida Zelle – „Mata Hari”, Elmyr de Hory – Hory Elemér, David Alfaro Siqueiros, Igo Sym, Van Meegeren, Frank Sinatra), és némi kutatómunka után megírta utazásaikat a bűn ösvényein. Tette mindezt a tőle megszokott olvasmányos módon, amitől olyanná válik az egész, mintha személyesen mesélné el az eseményeket.

Sok mindenről lehet vitatkozni, az azonban vitathatatlan tény, hogy a kötetben szereplő művészek némelyike így vagy úgy, de nagy hatással volt korára és az utókorra egyaránt.

Nézzük például Miguel de Cervantes Saavedra-t. Ha nem olyan körülmények között tengette volna életét, soha nem kényszerült volna sikkasztásra, emiatt nem került volna börtönbe, és akkor valószínűleg soha nem született volna meg élete főműve, Az elmés és nemes Don Quijote de la Mancha, amely világirodalmi jelentőségét annak köszönheti, hogy megteremtette az európai realista regény századokra érvényes formáját.

Vagy ott van Carlo Gesulado di Venosa, akinek neve évszázadokon keresztül szinte kizárólag csak mint a madrigálok kissé hóbortos szerzőjeként volt ismert, pedig azon kevesek közé tartozik, aki mind a 27 nagyheti responsoriumot megkomponálta; vagy Listi László, aki zseniális módon fordította a maga hasznára a nép babonásságba vetett hitét.

Aztán ott van még Oscar Wilde, akinek fiatalkorú ellen elkövetett homoszexuális megrontás miatti büntetőpere máig rejtélyes történet; illetve Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, aki a Petrasevszkij-körrel való kapcsolata és kormányellenes tevékenysége miatt került a főhadbíróságra, onnan pedig több éves kényszermunkára, ahol újraértékelhette az életét.

Eddig csak olyanokról beszéltünk, akik már sikeresek voltak, amikor a bűn útjára léptek. De akadnak kivételek is, akik először követték el tettüket, és csak utána lettek ismert és elismert művészek. Mint például Herczeg Ferenc, akinek pályafutása rögtön botránnyal kezdődött, ugyanis párbajban megölt egy embert, ezért néhány hónapra államfogházba zárták, ahol megírta első regényét.

Érdekes, hogy csupán egyetlen nő bírt bekerülni ebbe az „impozáns” válogatásba, ő pedig nem más, mint Margharethe-Gertruida Zelle, ismertebb nevén Mata Hari, akiről a mai napig nem lehet tudni száz százalékos biztonsággal, hogy valóban kém volt-e, vagy sem. És ha csak nem történik valamiféle csodával egyenértékű dolog, örök titok is marad.

És most jöjjön az egyik kedvencem, Elmyr de Hory, akinek nevéhez a hatvanas-hetvenes évek nagy port felvert hamisítási botránya köthető, amely Orson Welles 1976-os H mint hamisítás című áldokumentumfilmjét ihlette.

Felbukkan a kötetben továbbá David Alfaro Siqueiros-ról nem sok mindent tudunk, talán mert sem festőként, sem összeesküvőként, sem pedig merénylőként nem tudott maradandót alkotni; Igo Sym, aki bár a korabeli német és lengyel nyelvű filmgyártás egyik nagysága volt (és sajnos náci kém), hazánkban szinte teljességgel ismeretlen; Van Meegeren, aki valószínűleg kegyetlen apján és az őt szapuló kritikusokon akart bosszút állni, amikor megfestette a hamis Vermeer-képeket; valamint Frank Sinatra, aki életének utolsó két évtizedében nem tudta lemosni magáról a maffiavádakat.

A szerző életrajza