Főkép

Már éppen kezdtem azt hinni, hogy lassan mindent meghallgattam, amit Hammondon játszottak, amikor beleakadtam Wayne Horvitzba, és az ő Zony Mash nevű bandájába. Ekkor már elkönyveltem magamban, hogy a Hammond B3-as modern kori története három fejezetből áll.

A klasszikus vonulaton belül egyszer ott van a hard bop szellemében újjáéledt vonal, amelyet a német Barbara Dennerlein képvisel (némileg Larry Young nyomdokain). Aztán ott vannak a Jimmy Smith örökségét továbbvivők, akiket Joey DeFrancesco vezet rendületlenül. Harmadszor pedig a legmodernebb felfogás, élén a Medeski, Martin & Wood trióval, akik szintén Smith örökségét ötvözték a retro sounddal és a trip-hoppal. Remek, dőltem hátra, mindent tudok. A fenéket.

Wayne Horvitz veterán zongorista 1997-ben alakította meg Zony Mash nevű csapatát. (Már maga a név is sokatmondó, hisz a hetvenes évek egyik remek funkcsapata, a The Meters vett fel egy dalt „Zony Mash” címmel.) Ez alapján mi mást gondolhattam, mint hogy itt van egy újabb retro csapat, akik a Hammond újjáéledésnek tehetséges résztvevői. Persze.

Az Upper Egypt első taktusainál tudtam, hogy nagyobbat nem tévedhettem volna. Horvitz valami teljesen egyedit talált ki. Olyat, amilyen előtte még nem volt. A zongorista viszonylag frissnek számító szólóalbumain (American Bandstand - 2000 és Sweeter Than The Day - 2002) szakított – legalábbis időlegesen – a John Zorn-féle free jazz felé kanyarodó világgal, és egy olyan letisztult harmóniavezetésű zenét kezdett el játszani, amire azonnal ráharapott a közönség és szakma. Aztán valami oknál fogva úgy döntött, hogy akkor most ezt elővezeti Hammondon is.

Míg az 1997-es Cold Spell főszereplője az orgona volt, addig Horvitz az Upper Egypten már minden elektromos billentyűs hangszert felvonultat. Persze nem úgy, mint anno Keith Emerson (vagy éppen rosszabb napjain Herbie Hancock), hanem roppant egységesen és invenciózusan.

Ugyan a Zony Masht többen a MMW-hoz hasonlítják, ez egyszerűen nem igaz. A funk itt csak elemeiben jelenik meg, és a groove is ott lüktet, de annyira nem eklatáns a hetvenes évek soundja, és a hangzás sem retro. Hanem modern, időszerű, mai.

Horvitz egészen egyedi, azonnal azonosítható harmóniavilággal rendelkezik. Az első hallásra akár repetitívnek tűnő harmóniákban gondolkozó Horvitznak maximum csak távolról van köze Philip Glass-féle minimalizmushoz: amíg Glass alig variál a harmónián, és inkább végtelenül finom ritmikai hangsúlyváltásokkal operál, addig Horvitz harmóniái nyitottak, és Timothy Young gitárossal mindig változtat rajta valamit.

A trükkös hangszerelésnek köszönhetően a Zony Mash zenéje is Glasshoz hasonlóan lüktet, de ezt Horvitz szinte azonnal oldja a Hammond adta lehetőségekkel: a kitartott hangokkal, a megtartott hangnemváltásokkal. Hammondjátéka sem nehéz és szirupos, hanem tiszta, egyszerű és világos. Ettől olyan egyedi: nagyon kevés orgonista ismerhető fel azonnal.

Nehéz a dolguk, ezt tudjuk: mondjuk a gitárosokkal ellentétben itt egy darab alaphangszer van, Hammond B3 a neve. Ebből kell kihozni, amit lehet. Horvitz nyilvánvalóan ismeri az összest. Itt van persze Jimmy Smith, itt van Larry Young, néha még Charles Earland, sőt Charles Kynard is. De a főszerep nem a Hammondé. A Zony Mash igazi soundja sokkal inkább a Hammond és Tim Young bluesos/rockos gitárjátékának egymást kiegészítő hangzási és gondolati közössége.

A legremekebb példa a Bill Frissell-szerzemény, a „Big Shoe”, illetve az „I’m Sorry” Tim Youngtól. Ez utóbbinál csodálatos a közös játékuk, ahogy egymást váltva építik a harmóniát. Hol az egyik, hol a másik ad hozzá, hogy aztán lassan felépüljön egy olyan nóta, amit képtelenség elfelejteni.

Annak ellenére, hogy a lemez könnyen hallgatható, nem szabad beleesni a felületes háttérzene csapdájába. Komoly dolgok történnek a háttérben, amelyekre oda kell figyelni. Az eredmény magáért beszél. Négy zenész játszik együtt, négy remek zenész, akik egy olyan albumot csináltak, ami leginkább egy novellafüzért idéz. A nóták magukban is pazarok, tele meglepetéssel, finom utalással, bájos humorral, de egyben üti meg igazán az embert. A zenészek párbeszédei, a dobos (Andy Roth) és a basszer (Keith Lowe) makacs „történetmesélése”, valamint Horvitz trükkös sztorijai olyan egységgé állnak össze, amit csak újra- és újrahallgatni lehet.

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Upper Egypt
2. Spice Rack
3. The End of Time
4. Big Shoe
5. FYI
6. Forever
7. Goes Round and Round
8. I’m Sorry
9. Snakebite
10. Second Time Around
11. The Blue Rose

Kapcsolódó írások:

Bobby Previte & Bump: Counterclockwise
Bobby Previte: The Coalition of the Willing