Főkép

1428-ban Közép-Amerika három „nagyhatalma”, Tenochtitlán, Texcoco és Tlacopán szövetkezett egymással, majd Hármas Szövetség néven uralma alá hajtotta a Mexikói-völgy nagy részét. A következő 91 év az azték civilizáció aranykora volt, a folyamatos területi terjeszkedés következtében a belső területeken béke és rend uralkodott, miközben virágzott a kereskedelem és a kézművesipar. Mindez összességében az életszínvonal emelkedését okozta (a rabszolgákat kivéve), ami a népesség létszámának növekedését eredményezte, ennek következtében pedig – többek között – nőtt a megművelt földterületek nagysága. Az alattvalókat vallási emberáldozatokkal félemlítette meg az állam, míg a tényleges hatalom a nemesség kezébe kerül. A jólét és a megtermelt fölösleg lehetővé tette a gyakorlati életben nem hasznosítható tudományok (történelem, filozófia, csillagászat), valamint a festészet, a szobrászat és a költészet fejlődését.

1519-ben aztán mindennek vége szakadt, mivel a birodalom keleti határán megjelent Hernando Cortez és 500 embere. A következő két évben a kései szemlélő számára érthetetlen események követik egymást: a maroknyi idegen meghódítja a hatalmas birodalmat, a létszámbeli különbségek dacára elfoglalja a fővárost (Tenochtitlánt) és foglyul ejti a soros uralkodót (Haragos úr, Motecuhzoma, vagy ismertebb formában Moctezuma). A terület 1521 augusztusától kezdve (ekkor verték le az utolsó indián felkelést) mint spanyol gyarmat szerepel, ahová egyre nagyobb számban érkeznek fehérek az óvilágból. A népesség pótlására szükség is van, mivel a sorozatos járványok miatt az őslakosok száma pár évtized alatt 88%-kal csökkent (1580 körül már csak kétszázezren élnek az 1519-re becsült 1,6 millióból). A következő évszázadok spanyol uralma pedig sikeresen elmosta a hajdani civilizáció nyomait.

Passuth László (1900-1979) második regénye nemcsak az azték birodalom bukását meséli el, hanem két ember életét is, akik kulcsszerepet játszottak ebben a történelmi drámában. Hernando Cortés (egyes nevek írásmódja időközben megváltozott, Passuth így használja ezeket) mint politikus államférfi és hadvezér tűnik fel előttünk, aki tanulóéveitől kezdve dicsőségre vágyott, s ennek érdekében habozás nélkül kész eladni ültetvényét, hogy a befolyt pénzből expedíciót (értsd zsoldoscsapatot) vezessen az ismeretlenbe.

Sikerét részben a bennszülöttekkel folytatott kommunikációnak és a megosztás elvének ügyes alkalmazásának köszönheti, amit egy útközben megmentett spanyol (Aguilar), és a nemesi származású rabszolgalány (Malinalli, aki a keresztségben Marina nevet kapta) nyelvismeretének és helyismeretének (jobban mondva a helyi viszonyok ismeretének) köszönhetett. Marina nem csak nyelvtudása révén vált hasznossá, menet közben ugyanis Cortés szeretője lett, és egy fiút is szült neki (Martin).

Miként az utószóban megvallja, Passuth évekig végzett anyaggyűjtést, mire rászánta magát az írásra. Szakított a könyörtelen hódító képével, Cortez alakja nála sokkal árnyaltabb, kedvezőbb az Esőisten siratja Mexikót című regényben. Az egész olyan, mintha a szerző előre megalkotta volna a két főszereplőt, s utána ennek megfelelően köréjük írta volna a tényleges eseményeket. Ez az ötlet elsőre furcsának tűnhet, de teljesen nem vetném el. Az mindenesetre nyilvánvaló számomra, hogy Passuth László egyike annak a három magyar írónak, akik megalkották a modern magyar történelmi regényt (melynek előzményei Jósika Miklós, Jókai Mór és Gárdonyi Géza nevéhez fűződnek).

Kodolányi János megmutatta, miként lehet múltidéző nyelvezettel mesélni a tatárjárás koráról (Julianus barát). Hunyadi József az izgalmas cselekményvezetésre adott követendő példát (A fekete lovag) – témaválasztását tekintve különösebb nehézség nélkül írt a Római Birodalom, vagy Mátyás király idejéről. Harmadikként, de nem utolsó sorban említem Passuth László nevét, aki második, 1939-ben megjelent regényével megmutatta, hogyan kell a meglévő ismeretanyag birtokában, valódi személyekre és eseményekre épülő, mégis a képzelet számára megfelelő teret biztosító művet alkotni.

Kapcsolódó írás:

Michael E. Smith: Aztékok