Főkép

A nagyon jól sikerült Becsületszó után itt az újabb Nelson DeMille történet, amelyben régi ismerősök bukkannak fel. Aki egyszer is olvasott John Corey ügyeiről, módszereiről és úgy általában életfelfogásáról, garantáltan nem fogja elfelejteni. Hisz miként is léphetnénk túl bámulatos rábeszélő képességén, amivel a rövid idő alatt sikerül meggyőznie a gyanúsítottat, ugyan közölje már a birtokában lévő információt (miközben elhangzik pár kifejezetten szellemes fenyegetés).

Eddig két történetben mutatta meg tudását (Szilva-sziget és Az oroszlán játszmája). Egyikben sem egyszerű gyilkossági ügyben nyomozott, valamiért mindig felbukkant az FBI és a CIA, ami alaposan felbosszantotta az említett szervezetekkel szemben zsigeri ellenszenvet érző férfit.

Mondjuk az egyéni módszereket előnyben részesítő, a csapatmunkát sajátosan értelmező, a hivatali előírásokkal nem sokat törődő stílusával ő is számos „rajongót” gyűjtött be az idők során. Persze az elmúlt évek nem múltak el nyomtalanul Corey feje felett, köszönhetően második, egyben jelenlegi feleségének, aki bár FBI-ügynök, nagyon szereti őt, s időt nem kímélve próbálja formálni férje modorát. Vitathatatlan eredménnyel, bár a lényeg nem sokat változott.

A regény 1996. július 17-én kezdődik egy légikatasztrófával, hogy azonmód öt évvel később folytatódjon. Amikor is hősünkre nem kisebb feladat vár, mit kideríteni: baleset vagy más áll a repülőgép lezuhanása, és a fedélzetén utazott 250 utas halála hátterében.

A hivatalos verzió szerint baleset történt, ami ugyan ellentmond a mintegy kétszáz szemtanú vallomásának, de teljesen megegyezik a CIA által készített rajzfilmmel. A gyászoló hozzátartozók ezt nem tudják elfogadni, és ami Corey számára sokkal fontosabb, felesége sincs teljesen kibékülve az ügy lezárásával.

Az utóbbi idők olvasmányélményei alapján kicsit aggódtam a terjedelem miatt, de aztán megnyugodtam: DeMille nem öncélúan írt ilyen hosszan, a történet kifejtése, a szereplők és a környezet bemutatása ennél kevesebbel nem érte be. Aki szereti a krimik és kémregények kevercsét (mert természetesen az FBI és a CIA sem hagyja szó nélkül Corey szaglászását), remekül fog szórakozni, hiszen DeMille rendkívül jó érzékkel húzgálja a szálakat, a befejezés pedig…

Nos a befejezés pedig kellőképpen váratlan. Így aztán az Éjszakai zuhanás, ha nem is ér fel a Becsületszóval, mindenképpen ott van a legjobb három DeMille regény között. Legalábbis azok közül, amiket eddig olvastam.