FőképÉletemben eddig két film hatott annyira rám, hogy egyik jelenete után kénytelen voltam elhagyni a termet, ahol játszották. Az egyik egy mindenféle kínzást nyíltan megmutató horror volt, melyből három perc elégnek bizonyult ahhoz, hogy émelyegve kirohanjak a szobából, ahol tizenéves rokonaim teljes lelki nyugalommal nézték tovább a szörnyűségeket, a másik viszont Jane Campion háromszoros Oscar-díjas alkotása: a Zongoralecke volt.

Nem mintha bármiféle párhuzamot vonhatnék a két mű között. Az ok elsősorban abban keresendő, hogy a sokhelyütt humoros, határozottan naturalisztikus szerelmi történet épp valósághűsége miatt képes tökéletes beleélésre késztetni Ada McGrath szenvedésének szemtanúit. És előkészítetlenséggel sem vádolhatjuk a rendezőt. Épp ellenkezőleg - a film némelyik jelenete és jelképrendszere több helyen is előrevetíti a borzalmas végkifejletet, épp csak a cselekmény tetőpontjának pillanatában sikerül oly mértékig fokozni a drámai feszültséget, hogy képtelennek tűnik kivonni magunkat a fiktív történet tragikus erejének hatása alól.

A meseszövés az arisztotelészi poétika elveit követi, egészen az újrakezdés pátoszával „korszerűsített” lezárásig. A néma, kislányát egyedül nevelő Ada McGratht édesapja feleségül adja egy új-zélandi telepeshez (ne feledjük, hogy a tizenkilencedik század közepén járunk), s így el kell hagynia skót hazáját, hogy az idegen föld viszontagságai között keresse a boldogságot. Ebben egyetlen támasza a sok nehézség árán a partra juttatott zongora lenne, ám férje értelmetlennek ítéli a házukba vitetni a nehéz és feleslegesnek tetsző tárgyat, s így megfosztja újdonsült hitvesét az önkifejezés számára kizárólagosan megmaradt eszközétől. Kettejük közt ezért áthatolhatatlan fal emelkedik, és Alisdair ezek után hiába is próbálja magához édesgetni asszonyát.

A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a zongorát megvásárolja George Baines, Alisdair Stewart szomszédja, aki egyéb szolgáltatásokkal megfejelt „zongoraleckékért” cserébe hajlandó lenne megválni a hangszertől. A két férfi kegyetlensége miatt tehetetlenül vergődő Ada sorsával annak ellenére kizárólag együttérezni tudunk, hogy az „üzenetet” Jane Campion kissé túlzóan feminista hangsúlyokkal húzza alá. George-ot csupán azért érthetjük meg, mivel szerelme őszinte - ámde sokáig a nő felett uralkodni igyekvő hím brutális birtokvágya jellemzi a viselkedését, bármennyire is finom, érzéki minden tette, minden megnyilatkozása. Csak a vércsatakos, gyomorpróbáló tetőpontot követő jelenetek terelnek vissza minket a mába, a női megújuló erőbe és optimizmusba vetett feltétlen hit valamelyest kiábrándító álvalóságába.

A fentiekből talán kiviláglik, hogy a Zongoralecke minden kétséget kizáróan női film, és az Amerikai Filmakadémia is kizárólag ezt a femininitást, ezt a nőközpontúságot látta meg és díjazta - a szó legszorosabb értelmében - benne. Hiszen a három megítélt Oscar-szobrocska mindegyikét nő: az eredeti forgatókönyv jegyzője, a rendezőként mindössze jelölésig jutott Jane Campion, a néma, de érzelemgazdag skót zongorista megformálója, Holly Hunter, valamint az e filmben debütáló Anna Paquin vehette át. A filmzenét, mely Michael Nyman legmegkapóbb ilyen jellegű muzsikája, és a maga nemében igazi remekmű, csupán az Ausztrál Filmintézet és a Chicagói Filmkritikusok Szövetsége értékelte kiválóságához méltóan egy-egy díjjal.

Annak, aki kedveli a felkavaró, súlyos érzelmekkel teli filmeket, vagy esetleg az eddigi legjobb alakítását ebben a filmalkotásban nyújtó Holly Hunter, vagy a később többnyire kommerszebb darabokban jeleskedő, bájos-szépséges Anna Paquin rajongója, feltétlenül érdemes megnéznie a filmet, mint ahogy a hozzám hasonlóan elvakult Michael Nyman-fanatikusoknak is, hiszen mindhárman valószínűleg életük egyik legemlékezetesebb - sőt, nem kivárt, hogy a legkiválóbb - teljesítményével járultak hozzá a film sikeréhez.

A magyar DVD-kiadás technikai adatai:
Hang: magyar (DD 5.1), angol (DD 5.1)
Felirat: magyar
Kép: 1,85:1 [a borítón 2,35:1] (16:9)

Kapcsolódó írás:
Michael Nyman: The Piano Concerto • MGV (CD)