Főkép

Rögtön az elején tisztázzuk: Iggulden nem tényregényt írt, hanem a meglévő, csekély számú tényt egészíti ki fantáziájának segítségével, aminek eredményeként a Gladiátor című film történeti hűségével megegyező történetet kapunk. Vagyis a főbb szereplők valósak, de az események nem egészen így (időnként teljesen eltérően) történtek, a köztes ügyekről meg nincs megbízható információnk. A végeredményt leginkább Sven Hassel műveihez tudom hasonlítani, csak itt érthető okokból hiányzik a személyes élmény katarzisa.

Mindent összevéve olvasmányos történelmi regényt kapunk, ami ugyan nem mérhető Steven Saylor műveihez, de teljes mértékben képes kielégítetni az ókor iránt érdeklődők kíváncsiságát, hiszen az időnként elhintett korhű részletek (pl. a Forum leírása, az öltözködési, vagy az étkezési szokások részletezése) segítenek élővé tenni a kétezer évnél is korábbi hétköznapokat.

Történelemóra helyett csak pár tény, amelyek többségét ugyan a szerző is megemlíti a sorozat első kötetének végén (sorozatról beszélünk ugyanis), de talán nem céltalan leírnom, a tisztánlátás végett. Az első kötet egyik legmarkánsabb személye Caius Marius, akinek nevéhez leginkább a régóta esedékes hadseregreform fűződik. A könyvben is említett afrikai hódítás (ami alapján jogosult a diadalmenetre) a Jugurtha elleni háború(k) volt, amit többszöri vereség után akkor nyertek meg a rómaiak, amikor Metellus győzelme után Marius vette a vezetést.

Sikerét egyrészt katonai újításának köszönhette (a manipulus rendszer helyett bevezette a cohorsra alapozott taktikát), másrészt pedig nem vette figyelembe a kötelező vagyoni állapotot (addig csak földdel rendelkező férfiakat vettek fel a legióba), így gyakorlatilag a nincstelenek számára is lehetővé tette a katonai pályát, aminek végén a veteránok (veteranus) földet kaptak. Ez a később általánossá vált újítás tette lehetővé az jól kiképzett, állandó, bárhol bevethető hadsereg felállítását, s biztosította jó ötszáz évig a Római Birodalom verhetetlenségét a csatatereken – s részben ez okozta a köztársaság bukását, a polgárháborúk korát.

A szenátus Mariust küldte a lázadó Mithridatész király ellen, de Sulla katonai erővel fellépett a döntés ellen, mire Marius (sebtében toborzott seregének veresége után, i. e. 88) Afrikába menekült, majd ellenlábasa távollétében visszatért, s újra megszerezte a consuli címet. Azonban még i. e. 86 januárjában, Sulla visszatérte előtt meghalt.

Az első mithridatészi háború (ellentétben a kötettel) békekötéssel zárul, ugyanis a vesztésre álló Mithridatész megegyezett az otthoni hírek miatt aggódó Sullával, aki csak Marius halála után négy évvel foglalta el Rómát (i. e. 82. november. 1), és valóban kikiáltotta magát dictatorrá, alvezérei pedig az egész félszigeten végeztek Marius híveivel. Az öldöklés hatalmas méreteket öltött.

A könyvben mindez kicsit másként van, a drámaiság és a cselekmény mozgalmassága érdekében Iggulden saját elképzelése szerint módosítja a tényeket – ami nem baj, de ne feledjük, nem tényregényt, hanem történelmi regényt olvasunk.

„Az uralkodó” sorozat első része egyébiránt Gaius Julius Caesar gyermek- és ifjúkorával foglalkozik, úgy nagyjából i. e. 84-ig. Kíváncsi leszek a hátralévő három kötetre.

Ajánlott irodalom:

Adrian Goldsworthy: A római hadsereg története
Kertész István: A hódító Róma
T. Cornell - J. Matthews: A római világ atlasza
Polányi Imre: Az ókori világ története
Havas László - Hegyi W. György - Szabó Edit: Római történelem