Főkép

Mindazok, akik Agatha Christie, Conan Doyle, Dashiell Hammett vagy Raymond Chandler révén szerették meg a bűnügyi történeteket, valószínűleg nehezen fogják megemészteni a manapság megjelenő, a korábban megszokottnál két-háromszor nagyobb terjedelmű regényeket.

Joggal merül fel a kérdés: mi indokolja a 400-600 oldalas vastagságot? Abban az esetben, ha figyelembe vesszük az angol és a magyar nyelv közötti eltérést, akkor sem érthető, miért ez az irányzat. Elvégre ha Georges Simenon képes volt hangulattal, cselekménnyel, valamint némi lélekbúvárkodással együtt, kisebb könyvformátum esetében is 300 oldal alatt maradni, akkor vajh mai utódai miért nem képesek erre?

Vagy aki úgy érzi, sok mondanivalója van, az írjon szépirodalmat, amúgy Bűn és bűnhődés módra, ez esetben a gyanútlan vásárlót már a kiadvány bolti elhelyezése is figyelmezteti a tartalomra. Minden más esetben, vagyis ha a szerző mégsem lépte át a krimi műfaji határát, egyszerűen vérlázítónak tartom a terjengősséget. Mert hiába a túlzott részletezgetés, a szereplők nem válnak annyival élettelibbé, inkább csak laposodik a történet. Általában.

Ilyen előítéletekkel eltelve vettem kezembe Mankell könyvét, bár a háttérben elszántan tiltakozott pár emlék, az ifjúsági regénysorozatának érdemeit hozva fel a szerző védelmében. Mindez azonban kevésnek bizonyult, mert a cselekmény komótosan indult, amit az előre sejtett szószátyárság kísért. Ami tulajdonképpen érthető – főként, ha még mindig előítéletekkel terhelten azt veszem alapul, milyen hosszúak a téli esték Skandináviában. Négyórás nappali világosság mellett (télen) nem kunszt ráérősen mesélni, s mivel más tennivaló amúgy sincs, a hallgatóság sem siet sehová.

Ez a prekoncepció persze tényleg nem több puszta előítéletnél, hiszen Mankell a fekete földrészre költözött, így nagyjából egyforma hosszúságú nappalok és éjszakák társaságában írja könyveit. Ettől függetlenül a tény nem módosul, a viszonylag apró betűs szöveg majd ötszáz oldalon részletezi egy (némileg szövevényes) nyomozás eseményeit.

Az is biztos, hogy ezt a regényt nem nyelvi a tömörség és a pergő ritmus miatt fogják szeretni az olvasók – hanem a főszereplő detektív, Kurt Wallander részletesen kidolgozott alakjáért. Ennyire hétköznapi zsarut már régen láthattunk, hiszen Wallandertől mi sem áll távolabb, mint az erőszakos fellépés, a káromkodás, leginkább közhivatalnoknak, vagy ügyintézőnek tűnik, aki a sors különös szeszélye folytan éppen a rendőrségen dolgozik.

Magánéletében nehezen találja meg a közös hangot lányával, amúgy elvált, külországbéli hölgyismerősével ápolt bimbózó kapcsolatában még több az aggódás és félelem, mint a nagybetűs Szenvedély, s ráadásul még korosodó apjával is rengeteg problémája van. Vagyis nagyjából majdnem mindent fel tud mutatni, ami a statisztikák szerint jellemzi korunk átlagférfiját (nyugdíj felé közeledve).

Aki szereti az ilyesmit, az kedvére tobzódhat, elvégre ha van életszerű regényhős, akkor Wallander pont ilyen. Azért a krimi-kedvelőknek sem lehet oka panaszra, mivel a hangsúly egy sorozatgyilkos ténykedésén, és a bűnüldöző szervek ténykedésén van – csűrrel és csavarral, ahogy kell. Nem csupán a rendőrség módszereit, hanem a tettes gondolatait is megismerhetjük, s nem utolsó sorban azt is megtudjuk, mit is jelent a címben említett hamis nyom.

Az izgalmak ellenére (ami főként az utolsó száz oldalra jellemző) nem árt felkészülni a kimondottan kényelmes tempóra, ami alaposan eltér Parker vagy Block történeteitől. Egy esős vasárnap délután, amikor az embernek nincs kedve kimozdulni az otthon falai közül, Mankell ideális választás lehet.