FőképA történettel először 9-10 évvel ezelőtt találkoztam, mégpedig mozifilm formájában. A Barry Levinson (A Gömb, Amikor a farok csóválja, Pokoli lecke, Zaklatás, Bugsy, Esőember, Jó reggelt, Vietnam, Bádogemberek) által rendezett film főszereplői között olyan színészekkel találkozhatunk, mint Kevin Bacon, Brad Pitt, Jason Patric, Bruno Kirby, Dustin Hoffman, Vittorio Gassman, Minnie Driver, Robert De Niro, Billy Crudup, Brad Renfro. Akkoriban úgy gondoltam, ez egy zseniális film. Ám most, hogy lehetőségem nyílt elolvasni a New Yorkban élő olasz származású Lorenzo Carcaterra megtörtént eseményen alapuló regényét, kénytelen vagyok megváltoztatni a véleményemet. Hiába a fergeteges színészgárda, a film valahol elveszítette mindazt, amiről a történet szól. De hagyjuk most a filmet, és térjünk át a regényre.

A regényre, amely hosszú idő után az egyik legfelkavaróbb olvasmányom. Talán mert annyira „életszagú” és felkavaró. És mert az érzelmek rendkívül széles skáláján játszik. Vannak pillanatok, amikor együtt nevetünk a srácokkal egy-egy jól sikerült csínytevés után, együtt élvezzük a nyári napfürdőt, vagy az utcai tűzcsapból nyert hűsítő fürdőt. Ilyenkor sem mi, sem a fiúk nem gondolnak a körülményekre, amelyek között élnek. Máskor szinte sajnáljuk őket ez utóbbiért. Ott ugyanis, ahol ők és szüleik élnek, küzdelmes az élet. Manhattan szívében, a bevándorlóiról, kisstílű bandáiról, kétes üzelmeiről, illegális szerencsejátékairól elhíresült Pokol Konyhájában ugyanis saját törvények uralkodnak. Ezek a törvények pedig egyszerre szabályozzák és védik az itt élők életét. Ebben a fura világban nő fel négy elválaszthatatlan jó barát: John Reilly, Thomas Marcano, Michael Sullivan és Lorenzo Carcaterra, akik a zűrös családi háttérből kiábrándultan, az erőszak és az egyház között ingázva az utcán keresik a szórakozást.

Csínytevéseikkel soha senkinek nem ártanak igazán, ám egy nap meggondolatlan tréfájuk miatt majdnem meghal egy ember. És ezzel örökre megváltozik az életük. Bár ekkor még senki nem tudja, valójában mennyire is. Az csak akkor derül ki, amikor szembesülniük kell a könyörületet nem ismerő javítóintézet falai között zajló szörnyűségekkel: a rettegéssel, a testi- és lelki megaláztatással, a kínszenvedéssel, az erőszakkal.

Lorenzo Carcaterra zseniális könyvét olvasva nem nehéz elképzelni, mit is élhettek át valójában a fiúk. Szinte minden szavából olyan erős érzelmek sugároznak, amelyek a legkeményebb embert is megrendítenék – ebben egészen biztos vagyok. A regénytől valamiféle tudathasadásos állapotba kerülünk, ami szükséges is ahhoz, hogy megérthessünk mindent, azonosulhassunk a szereplőkkel, és a végén elfogadjuk mindazt, amit tesznek. Mert egy bizonyos nézőpontból nézve az, amit tesznek, elítélendő. Mi több, törvénytelen. Ám egy másik nézőpontból nézve ők csak igazságot szolgáltatnak. Ami persze nem teszi meg nem történtté a múlt eseményeit, ám talán segít megszabadulni a lelküket évek óta fogságban tartó démonoktól. Érezzük, hogy el kéne ítélnünk őket, mégis azért szurkolunk, hogy megússzák. Döbbenetes, ijesztő, mégis lenyűgöző érzés. Mondhatni katartikus, a maga kiábrándító módján.

Nem tudom, mekkora sikerre számíthatna, de egészen biztos vagyok benne, hogy a film noir hagyományaiból kiindulva Robert Rodriguez (El Mariachi – A zenész, Desperado, Négy szoba, Alkonyattól pirkadatig, Kémkölykök-trilógia, Sin City) képes lenne visszaadni mindazt, amit Lorenzo Carcaterra megírt.