Főkép

Az 1927-ben publikált A pusztai farkas mellett a svájci német író legismertebb és legközkedveltebb regénye kétségtelenül az öt évvel korábban megjelent „Hindu rege” alcímű Sziddhárta. Szándékosan nem legjelentősebb művet írtam, hiszen Az üveggyöngyjáték vagy a Narziss és Goldmund legalábbis egyenértékűek az említett művekkel, de megkockáztathatni, hogy mind tartalmilag, mind művészileg felül is múlják azokat.

Feltűnő viszont a párhuzam az ötvenes-hatvanas évek amerikai hippie-nemzedéke által csodált két hessei alapmű között, ugyanis mindkettő egyfajta, kissé rendhagyó Bildungsroman - vagyis fejlődésregény. Ám amíg A pusztai farkas képei és motívumai döntően szimbólumok, a könyv maga pedig a szürrealizmus határait súroló tudatregénnyé bontakozik ki, addig a Sziddhárta alapvetően allegória - helyzetei többnyire pontosan megfeleltethető jelképei a tudatos distancia-teremtés ellenére könnyedén beazonosítható, hanyatló nyugati civilizáció jelenségeinek és problémáinak.

Valójában még az alcím és a szerkezet is allegorikus töltetet sugall. Jóllehet a Sziddhárta „hindu rege”, Sziddhárta, a bűnös világ körforgásától való megváltást kereső nemes a buddhizmus megalapítója volt, a fejezetek rendje pedig háromszor négyes egységet ad ki, mely számok nem kizárólag a keleti filozófiákban bírnak jelképes jelentéssel, hanem a keresztény numerológia fontos elemeit is adják - a kiteljesedést hozó tizenkettes szám elsősorban biblikus asszociációkkal bír.

A könyv tehát mintegy eggyé forrasztja a vallásokat, ám ugyanakkor felül is emelkedik rajtuk, miképpen a regény vége felé a főhős is kifejti, hogy az Egy (isten, szeretet, egység vagy végső harmónia) megtalálásakor megszűnnek a tanítások közötti különbségek, a valóságot tökéletlenül leíró szavak értelmüket vesztik.

Vagyis a történet végső soron Sziddhárta lassú megvilágosodását meséli el, üzenete pedig egyfajta válasz: kiútmutatás az első világháború utáni civilizációs csömörből, a nyugati kultúrán eluralkodó borúlátásból. A nirvánát kereső főhős előbb a szent emberek közé áll samanaként, majd kudarcát látva a városba indul, hogy ott egy kurtizántól és egy kereskedőtől tanuljon az életről, a játékról, ám mindkét alkalommal be kell látnia, hogy a bölcsesség másoktól el nem sajátítható, az élettapasztalatok ellenben, bármily keservesek vagy bűnösek is legyenek, hozzásegítenek a valódi tudás elsajátításához.

Ezzel azonban - ama felismeréssel, hogy az időben, mint egy folyton változó, mégis állandó egységben, minden egybefolyik, minden létező, akár egy kődarab is, sorsok végtelen sorát foglalja magában -, végül egy révész és a folyó ajándékozza meg Sziddhártát, aki maga is három alakban - egyfajta vallások feletti szentháromságként - jelenik meg a regényben.

A mű ily módon reményt ad, az illúzióvesztésbőli kilábalás lehetőségét sugallja, ám egyúttal azt is tudatosítja az olvasóban, hogy a világ feltétlen elfogadása, a gőgünktől és hiú tudásszomjunktól való megszabadulás nélkül lehetetlen a megvilágosodás - mindez pedig egyre valószerűtlenebb (mégsem elképzelhetetlen) célként tűnik fel egy elanyagiasodó, a látszatvilágban elmerülő társadalom tagjainak.

Ma is értékes, szellemi-lelki táplálékkal teli, mondhatni: kötelező olvasmány tehát Hesse egyik első kiforrott regénye, mely a mai napig érvényes gondolatokat vet fel számunkra, a huszonegyedik századba átlépett nemzedék számára is.

A szerző életrajza