FőképZENDÜLÉS
Első fejezet

– Papa! Ébredj fel!
Egy kéz ragadta meg a vállamat, és finoman megrázott. Elhúzódtam, mire lecsúszott rólam a takaró, és hideg levegő érintette a tarkómat. Visszarángattam magamra, és makacsul belekucorodtam a jó melegbe. Átnyúltam Bethesda felé, de csak a helyét tapintottam, amely még langyos volt a testétől.
– Papa, most már tényleg fel kell kelned.
Eco megint megrázott, de most már nem olyan finoman.
– Igen, uram – helyeselt Bethesda. – Kelj fel!
Soha máskor nem esik olyan jól az alvás, mint egy hideg januári éjszakán, amikor a felhők leereszkednek az égből, és takarószerűen ráborulnak a reszkető földre. Bár a feleségem és a fiam ott sápítoztak mellettem, én oly könnyedén zuhantam vissza Morpheus karjaiba, mint egy kisgyerek a pelyhes libatollal bélelt, süppedősen puha ágyba. Úgy éreztem, mintha két szarka csattogna valamelyik közeli fán, és valami különös okból „papának” és „uramnak” szólítanának. Lehajtották a fejüket, csapkodtak a szárnyukkal, és csipkedtek a csőrükkel. Felnyögtem, és meglendítettem a karom, hogy elkergessem őket. Rövid csatározás után felszálltak a fagyos felhőkbe, és hagyták, hogy nyugodtan álmodjak tovább.
Aztán a fagyos felhők hirtelen szétnyíltak. Hideg víz fröccsent az arcomba.
Köpködve és pislogva ültem fel. Bethesda egy elégedett bólintással letette a kiürült csészét a falnál álló kisasztalra, egy pislákoló lámpás mellé. Eco az ágy végében állt, és éppen a takarót hajtotta össze, amit leszedett rólam. Megborzongtam a hálóingemben, és átfogtam magam.
– Takarótolvaj! – motyogtam komoran. Abban a pillanatban ez volt a létező legszörnyűbb bűntett. – Elorozni egy öregember nyugalmát!
Eco részvétlen maradt. Bethesda karba fonta a kezét, és felvonta az egyik szemöldökét. A gyér lámpafényben még mindig úgy festettek, mint két szarka.
Behunytam a szemem.
– Könyörüljetek rajtam! – sóhajtottam, mert reméltem, hogy a rimánkodással legalább még egy-két pillanatnyi nyugalmat kicsikarhatok.
De mielőtt a fejem leért volna a párnára, Eco megfogta a könyökömet, és ülésbe kényszerített.
– Ne, papa! Komoly dologról van szó!
– Milyen komoly dologról? – A kérdés hirtelen ötlet volt, hátha egy időre lerázhatom magamról. – Ég a ház? – Most már visszavonhatatlanul felébredtem, és zsémbesen morogtam, egészen addig, amíg rá nem jöttem, ki hiányzik az összeesküvésből. Szaporán pislogva körbenéztem a szobában, és közben megérintett a kétségbeesés szele. – Diana! Hol van Diana?
– Itt vagyok, papa.
A lányom belépett a szobában derengő fénykörbe. Hosszú haja, amelyet éjszakára kiengedett, úgy omlott le a vállán, mint a csillagokat tükröző, fekete víz. Egyiptomi anyjától örökölt, mandulavágású szeme duzzadt volt az alvástól.
– Mi baj van? – kérdezte ásítva. – Mit csinálsz itt, Eco? Miért van ébren mindenki? És mi ez a zaj, ami az utcáról érkezik?
– Zaj? – kérdeztem.
Diana felkapta a fejét.
– Az hiszem, innen, a ház hátsó részéből nem lehet hallani. De az én szobámból igen. Felébresztettek.
– Kik?
– Az emberek az utcán. Szaladnak. Fáklyákkal. Kiabálnak. – Most is ráncolta az orrát, mint mindig, amikor ideges.
Látta az arcomon az értetlenséget, és az anyjához fordult, aki éppen akkor lépett oda hozzá, hogy megölelje. Bár tizenhét éves volt, Diana még mindig ugyanúgy igényelte a megnyugtató vigasztalást, mint egy gyerek. Eco borús arccal arrébb húzódott, mint egy színdarabbeli hírvivő, aki épp most jelentett be egy rossz hírt.
Végre én is felfogtam, hogy valami nagyon súlyos dolog történik.

Kicsivel később már felöltözve gyalogoltam a sötét utcákon Eco mellett, a négy testőre társaságában.
Nemsokára egy csapat mogorva arcú fiatalember tűnt fel a hátunk mögött, és elsiettek mellettünk. Utánuk fordultam. Fáklyájuk szinte süvített a levegőben. Az árnyékunk őrülten táncolt előre-hátra az utcán: hatalmasra nőtt, amikor az ifjak elhaladtak mellettünk, majd kísértet-foszlánnyá töpörödött a sötétségben, amit a fáklyahordozók maguk után hagytak.
Elbotlottam egy kiálló utcakőben.
– Numa golyóira! Nekünk is fáklyát kellett volna hoznunk!
– Jobban szeretem, ha szabad a kezük a testőreimnek – közölte Eco.
– Hát igen, abból legalább van elég – mondtam, és végignéztem a négy félelmetes rabszolgán, akik közül az egyik előttünk, a másik mögöttünk, egy-egy pedig a két oldalunkon sétált.
Harcedzett gladiátoroknak tűntek: merev állkapocs, pengeszerűen villanó tekintet, a legkisebb neszre is összeránduló izmok.
A jó testőrök sokba kerülnek, és az ellátásuk sem olcsó. A fiam felesége, Menenia mindig panaszkodott, amikor Eco egy újabb testőrt vett, és azzal érvelt, hogy sokkal okosabban is elkölthetnék azt a pénzt, például konyhai szolgákra, vagy jobb tanítóra a gyerekek mellé.
– Első a biztonság – jelentette ki ilyenkor Eco. – Ilyen időket élünk.
Sajnos igazat kellett adnom neki.
Gondolatban ott maradtam Meneniánál és a gyerekeknél, akiket Eco otthon hagyott, az Esquilinus-dombon.
– Menenia és az ikrek… – szólaltam meg, miközben megpróbáltam beérni a fiamat.
A lélegzetemmel ködöt fújtam a levegőbe, de a sietős járás legalább melegen tartott. Bár mi is gyorsan mentünk, amikor egy újabb csapat tűnt fel a hátunk mögött, könnyedén leelőzött minket. A fáklyák kapkodó fénye messzire előrevetítette az árnyékunkat.
– Ne aggódj miattuk. Múlt hónapban új ajtót szereltettem a házra. Egy hadsereg sem tudná betörni. Ráadásul a két legerősebb testőrömet hagytam otthon.
– Hány testőröd van mostanában?
– Csak hat. Kettő otthon, és ők négyen itt körülöttünk.
– Csak hat?
Nekem még mindig Belbo volt az egyetlen testőröm, az ő gondjaira bíztam Bethesdát és Dianát. Sajnos Belbótól már nem lehetett mindazt elvárni, amit az ember egy fiatal és rátermett testőrtől elvárhatott, és a többi háztartási rabszolgának sem lehetett volna túl sok hasznát venni egy közelharcban…
Inkább megpróbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat.
Újabb társaság érkezett a hátunk mögül, de hozzánk hasonlóan nekik sem volt fáklyájuk. Miközben elhaladtak mellettünk, éreztem, hogy Eco testőrei feszültebbé válnak, és benyúlnak a köpenyük alá. A fáklya nélkül érkező idegenek bármit vihetnek a kezükben – a fáklyáknál sokkal veszélyesebb tárgyakat. Például tőröket.
De nem kellett tartanunk tőlük. Valahol előttünk kinyíltak az egyik emeleti ablak táblái, és kihajolt egy ember.
– Hádészra, mi folyik itt ma éjjel?
– Megölték! – kiáltotta az egyik előttünk haladó férfi. – Hidegvérrel meggyilkolták, az aljas gazfickók!
– Kit öltek meg?
– Clodiust! Clodius halott!
Az ablakból kihajoló árnyék-figura egy darabig hallgatott, aztán hosszan, csilingelően nevetett. A hang hidegen visszhangzott az utcán. Az előttünk haladó csoport hirtelen megállt.
– Baj van! – mondta Eco.
Bólintottam, de aztán rájöttem, hogy a csendes bejelentés a testőröknek szólt. Az izmos rabszolgák szorosabb gyűrűbe fogtak minket, és még gyorsabban folytattuk az utunkat.
– Hát akkor… – szólalt meg a férfi az ablakban, levegő után kapkodva. – …hova igyekszik mindenki ilyen lélekszakadva? Ünnepelni?
A csoport tagjaiból dühödt kiáltások törtek ki. Egyesek az öklüket rázták. Mások lehajoltak, hogy köveket keressenek. Még a makulátlan tiszta utcákkal és elegáns házakkal teli Palatinus-dombon is lehetett kilazult köveket találni. A férfi az ablakban tovább nevetgélt, aztán váratlanul felkiáltott.
– A fejem! Jaj a fejem! Mocskos férgek!
Sietve becsukta az ablaktáblákat, mielőtt újabb kövek találták volna el.
Hamarosan befordultunk egy sarkon.
– Szerinted igaz a hír, Eco?
– Hogy Clodiust megölték? Nemsokára kiderül. Az nem az ő háza ott szemben? Nézd, mennyi fáklya gyűlt össze az utcán! Pont ezért jöttem ki ma éjjel. Látni lehetett, ahogy a felhőkről visszaverődik a ragyogás. Menenia hívott fel először a tetőre, hogy nézzem meg. Azt hittük, hogy az egész Palatinus-domb lángokban áll.
– Szóval azt akartad tudni, hogy az apád megpörkölődött-e?
Eco elmosolyodott, de hamar elkomorult.
– Miközben lefelé jöttem a Suburába, mindenhol emberek nyüzsögtek az utcákon. Összegyűltek a sarkokon, és hallgattak valakit. Összedugták a fejüket a kapualjakban, és suttogtak. Egyesek lármáztak, mások sírtak. Százával indultak meg a Palatinus felé, mint egy fölfelé törekvő folyó. És mind ugyanazt ismételgették: meghalt Clodius.

Publius Clodius háza – az új háza, hiszen csak néhány hónappal korábban vette meg és költözött be – a város egyik építészeti csodájának számított, vagy inkább rémségének, attól függően, milyen szemszögből nézte az ember. A Palatinus előkelő otthonai évről-évre egyre nagyobbak és fényűzőbbek lettek, mint holmi pöffeszkedő állatok, amelyek lassanként bekebelezték a szomszédos, kisebb házakat, és közben páváskodva széttárták díszes farktollaikat. Ennek a pávának sokszínű márványból volt a tollazata. A fáklyák imbolygó fényében csillogott a márványburkolat és tarkabarkán fénylett a kert teraszait ékesítő, sok-sok márványoszlop. Csupa csiszolt lacedaemoni porfír, az őzborjú bundáját idéző, fehér foltos egyiptomi vörös márvány, valamint tengernyi vérvörösen erezett numidiai márvány. A ház előtti kövecses udvart a hegy oldalában kialakított teraszok vették körül, amelyeknek rózsabokrait lecsupaszította a tél. A vaskapu, amely rendszerint kizárta az illetékteleneket, most tárva-nyitva állt, de az utat eltorlaszolta a gyászolók tömege, akik nemcsak az udvart töltötték meg, hanem a ház melletti utcát is.
Valahol a sokadalom mögött, a ház előtti udvar másik felén nyílt a bejárat az épületbe, amely úgy terpeszkedett a hegy lejtőjén, mint egy családi falu. Temérdek szárnyát újabb és újabb kőteraszok vették körül, és további színes márványfajtákból faragott oszlopokkal szegélyezett csarnokok kötötték össze. A ház úgy tornyosult fölénk, akár egy mély árnyékokból és csillámló márványból álló domb, amelyet kívülről és belülről is megvilágítanak, és amely látomásszerűen lebeg a mélyre süllyedt felhők és a fáklyákból áradó szédítő füst között.
– És most hogyan tovább? – kérdeztem Ecótól. – Még az udvarra sem mehetünk be. Túl sűrű a tömeg. Biztosan igaz a hír, nézd, hány felnőtt férfi zokog. Gyere, inkább menjünk haza, és nézzük meg, mi van a családunkkal. Ki tudja, mi minden jöhet még.
Eco bólintott, de mintha nem fogta volna fel, amit mondtam. Lábujjhegyre állt, hogy lássa, mi zajlik az udvaron.
– Be vannak zárva az ajtók. Nincs jövés-menés. Csak kavarog a tömeg…
Hirtelen valami izgatottság hullámzott végig az egybegyűlteken.
– Engedjétek át! Engedjétek át! – kiáltotta valaki.
Még elviselhetetlenebb lett a tolongás, amikor az emberek megpróbáltak hátrébb húzódni, és utat engedni az utca felől érkező szállítóeszköznek. Először egy gladiátorokból álló falanx jelent meg. A harcosok durván törtek utat maguknak, az öklüket és a könyöküket használva. Mindenki igyekezett arrébb kerülni az útjukból. Ezek a gladiátorok valóságos óriások voltak; hozzájuk képest Eco testőrei csak kisfiúknak tűntek. Azt mondják, Gallia északi csücskén túl szigetek vannak, és ott élnek ilyen hatalmas termetű, sápadt arcú, szálkás, vörös hajú férfiak.
Összezsúfolódott előttünk a tömeg. Eco és én összepréselődtünk, de a testőrei még mindig körülöttünk maradtak. Valaki rálépett a lábamra. A karom a törzsemhez szorult. Aztán megpillantottam a közeledő hordszéket, a gigantikus rabszolgák vállán, akik mellett még a legerősebb gladiátorok is eltörpültek. A vörös-fehér csíkos selyem csillogott a fáklyák fényében, miközben a hordszék elhaladt az emberek feje fölött.
Egy pillanatra a szívem is megállt. Ismertem azt a hordszéket. Engem is vittek benne. Hát persze, hogy ő is eljött.
Egyre közelebb került hozzánk. Zárva voltak a függönyei, mint mindig. Az asszony nem akarta látni a tömeget, és azt sem akarta, hogy meglássák. Mégis, egy röpke pillanatra, ahogy a menet elhaladt mellettünk, mintha láttam volna résnyire nyílni a függönyöket. Minden erőmmel megpróbáltam átnézni a hordszéket vivő rabszolgák feje fölött, de megzavart a fény és árnyék játéka, amely végighullámzott a vörös-fehér selyemanyagon. Lehet, hogy csak egy árnyék mozgására hittem azt, hogy szétnyíltak a függönyök.
Eco hirtelen megfogta a vállamat, és hátrébb húzott, nehogy eltapossanak a hordszéket kísérő gladiátorok. A fülembe suttogott.
– Szerinted…
– Persze. Ő lesz az. A vörös és fehér csíkok… ki más lenne?
Nemcsak én ismertem fel a hordszéket, és nemcsak én jöttem rá, ki érkezett. Végül is Clodius emberei vettek körül minket: a Suburában élő szegények, akik egy parancsszavára zendülést szítottak, a felszabadított rabszolgák, akik tőle várták, hogy megvédi a választójogukat, és az éhes csőcselék, amely az általa bevezetett gabonaosztásnak köszönhetően gömbölyödött ki. Mindig támogatták Clodiust, és ő is támogatta őket. Figyelemmel kísérték a pályafutását, egymás között csámcsogtak a pikáns kalandjain és a családi viszonyain, és szörnyű bosszúhadjáratokat tervezgettek az ellenségei ellen. Imádták Clodiust. Lehet, hogy nem kedvelték botrányos hírnevű nővérét, de azonnal felismerték a hordszékét. Egyszer csak valaki a nevét suttogta a tömegben. Egyre többen ismételték, míg végül valóságos kántálás alakult ki, a hordszék haladásának ütemére.
– Clodia… Clodia… Clodia…
A menet áthaladt a szűk kapunyíláson, és betért az udvarra. A gladiátorok gorombábban is megtisztíthatták volna az utat, de nem volt szükség erőszakra. A nevének hallatán a gyászolók egyfajta félelemmel vegyes tisztelettel húzódtak vissza. Egy üres tér nyílt meg a hordszék előtt, és csak jóval utána zárult be, így zavartalanul és gyorsan juthatott át az udvar másik végébe, ott pedig fel a rövid lépcsősoron a bejáratig. A magas bronz ajtók befelé tárultak ki. A ponyvát úgy fordították, hogy senki se lássa kintről, kik szállnak le és lépnek be a házba. Nemsokára tompa dörrenéssel zárult be mögöttük a kapu.
A kántálás elhalt. Izgatott csend telepedett a tömegre.
– Clodius halott – mondta Eco halkan. – Olyan nehéz elhinni.
– Te még nem éltél olyan sokat, mint én – feleltem szomorúan. – Mind meghalnak, a nagy is és a kicsi is, és többnyire előbb, mint később.
– Persze. Csak arra gondoltam, hogy…
– Tudom, mire gondoltál. Egyes emberek halála olyan, mintha egy homokszemet dobnának a vízbe, még csak nem is fodrozódik. Mások viszont olyanok, mint egy óriás szikla. A hullámok felszökkennek a partra. Bizonyos emberek pedig…
– Olyanok, mint egy meteor, ami az égből hullik le – fejezte be Eco helyettem is.
Nagy levegőt vettem.
– Reméljük, azért nem végez akkora pusztítást.
De valami azt súgta, hogy mégis.
Vártunk egy darabig, megrekedve abban a tétlenségben, ami akkor lesz úrrá a tömegen, amikor valami jelentőségteljes esemény várható. A körülöttünk állóktól számos egymásnak ellentmondó pletyka szivárgott át arról, hogy mi történt. Valami súlyos összecsapás volt Róma mellett – nem, húsz kilométerre, Bovillae környékén – nem, valahol még északabbra. Clodius egyedül lovagolt arra – nem, egy kisebb testőrséggel – nem, egy hordszéken a feleségével és a szokásos, rabszolgákból és alkalmazottakból álló kíséretével. Egy rejtőzködő csapat támadt rá – nem, egyetlen orgyilkos – nem, egy áruló Clodius saját emberei közül…
Így ment a találgatás még hosszú ideig, és az emberek semmiben sem tudtak megegyezni, csak abban, hogy Clodius halott.
A leereszkedett felhők lassan szétnyíltak, hogy felvillantsák a meztelen égboltot: holdvilágtalant és koromfeketét, rajta jégkristályokként sziporkázó csillagokkal. Sietősen tettük meg az utat Clodius házáig, és a séta felhevítette a véremet. A nyüzsgő testek és a fáklyák melege sem engedte, hogy fázzak, de egyre hidegebb lett az éjszaka, és fokozatosan én is áthűltem. Begörbítettem a lábujjaimat, összedörzsöltem a kezem, és néztem, ahogy a leheletem párája összekeveredik a füsttel.
– Ez így nem lesz jó – mondtam végül. – Megfagyok. Nem elég meleg a kabát, amit hoztam. – Eco egyáltalán nem fázott, pedig a kabátja semmivel sem volt vastagabb az enyémnél, csakhogy egy ötvennyolc éves embernek könnyebben kihűl a vére, mint egy húsz évvel fiatalabbnak. – Különben is, mire várunk? Kiderítettük, hogy mi ez a nagy felhajtás. Clodius halott.
– Igen, de hogy halt meg?
Mosolyognom kellett. Eco tőlem tanulta a szakma fortélyait. A kíváncsiság egy idő után szokássá válik. Egy Nyomozó még akkor sem tudja elfojtani a kíváncsiságát, ha nem üti pénz a markát, kiváltképp, ha gyilkosságról is szó van.
– Ettől a tömegtől nem tudhatjuk meg – közöltem.
– Szerintem sem.
– Akkor menjünk.
Eco még mindig tétovázott.
– Az ember azt hinné, hogy kiküldenek valakit, aki beszámol a tömegnek. Előbb vagy utóbb biztos megjelenik valaki… – Látta, hogy végigfut rajtam a borzongás. – Jól van, menjünk.
– Neked nem kell jönnöd.
– Nem hagyhatom, hogy egyedül menj haza, papa. Legkevésbé egy ilyen éjszakán.
– Akkor add kölcsön a testőreidet.
– Nem bolondultam meg, hogy testőr nélkül maradjak ebben a csőcselékben.
– Osztozzunk rajtuk: kettő jön velem, kettő marad mellettem.
– Nem, akkor sem vállalom a kockázatot. Hazakísérlek. Később még visszajöhetek, ha akarok.
Egy ideig még tovább alkudozhattunk volna a szervezési kérdéseken, de abban a pillanatban Eco felemelte a tekintetét, és rászegezte valamire a hátam mögött. A testőrei is megkeményítették a tagjaikat.
– Egy Gordianus nevű embert keresek – dörögte egy hang a fejem fölött.
Megfordultam, és észrevettem, hogy az orrom egy irdatlan széles mellkashoz fúródik. Fölötte egy vörhenyes arcot pillantottam meg, amelyet göndör, rőt fürtök szegélyeztek. A fickó pocsékul beszélte a latint.
– Én vagyok Gordianus – mondtam.
– Jó. Gyere velem.
– Hova menjek veled?
A fickó felszegte a fejét.
– Be a házba, természetesen.
– Kinek a meghívására? – kérdeztem, de már tudtam a választ.
– Clodia asszony parancsára.
Tehát mégis meglátott a hordszékből.

Második fejezet

Bár a vörös hajú óriás ment elől, így sem voltam biztos benne, hogy könnyen átverekedjük magunkat az emberektől zsúfolt kapun és udvaron. Ám a testőr nem arra vezetett minket. Követtük végig az utcán, ameddig magunk mögött nem hagytuk a tömeget. Egy hosszú, keskeny lépcsősorhoz érkeztünk, amely a márványteraszok külső peremén húzódott végig. Fügefák szegélyezték, sűrű lombjuk kupolát alkotott felette.
– Biztos vagy benne, hogy innen a házba jutunk? – kérdezte Eco kétkedve.
– Csak gyertek utánam – förmedt rá az óriás zordan, és előremutatott, a lépcső tetején égő lámpás felé.
Mivel nem volt fáklyánk, sötétben botorkáltunk, és a lépcső is beleveszett az árnyékba. Óvatosan lépkedtünk felfelé, lemaradva a testőr mögött, míg végül egy keskeny pihenőhöz érkeztünk. Egy faajtó jelent meg előttünk, fölötte egy lámpás. Az ajtó mellett egy másik gladiátor állt, aki ránk parancsolt, hogy hagyjuk kint a kísérőinket és a fegyvereinket. Eco elővette a tőrét, és átadta az egyik testőrének. Hiába közöltem, hogy nincs nálam semmi, a vörös hajú óriás ragaszkodott hozzá, hogy megmotozzon. Végül elégedetten nyitotta ki az ajtót, és beengedett minket.
Végigmentünk egy hosszú, homályos folyosón, majd le egy lépcsőn, utána pedig egy keskeny szobába érkeztünk. Az épület előcsarnokában voltunk, közvetlenül a magas bronzajtók mögött, amelyeket belülről egy robusztus gerendával támasztottak ki. Az ajtón keresztül is hallottam az izgága tömeg zsivaját az udvarról.
– Itt várjatok – szólt ránk az óriás, majd eltűnt két függöny között.
Az előteret egy mennyezetről lógó lámpás világította meg; a lángok visszatükröződtek a csiszolt márványfalakon és a márványpadlón. Közelebb léptem a csillogó vörös függönyhöz, mert teljesen lenyűgözött.
– Tudod, mi ez, Eco? Nem lehet más, mint a híres attaliai függöny. Valódi aranyszállal szőtték. Ha a tűz fényében nézed, olyan, mintha lángolna.
El kellett mondanom neki Publius Clodius házának és bútorainak rövid, de izgalmas történetét. Eredetileg Marcus Scaurus volt a tulajdonosuk, aki hat évvel korábban kezdte meg az építkezést. Abban az évben választották meg aedilisnek, és így kötelessége volt a saját költségén színházi előadásokat szervezni a tömegeknek az őszi ünnepségek idején. Scaurus az ősi hagyományokat követve átmeneti színházat állíttatott fel Mars Mezején, a városfalon kívül. Akkor még nem tudtuk, hogy két évvel később Pompeius megépíti Róma első állandó színházát – a római gyerekek úgy nőttek fel, hogy nem is tudtak róla, miféle görög dekadencia van a levegőben –, de Scaurus színháza csak egy évszakra szólt.
Sok városban jártam, és sok bámulatos építményt láttam, de egy sem volt Scaurus színházához fogható. Nyolcvanezer embernek volt benne ülőhely. A hatalmas színpad három emeletből állt, amelyeket háromszázhatvan márványoszlop támasztott alá. Az oszlopok között és a különféle fülkékben összesen háromezer csodálatos bronzszobor bújt meg. Addig emlegették az emberek a földöntúli számokat, míg végül mindenki kívülről fújta őket. Egyik adat sem volt túlzó, ugyanis a színdarabok unalmasabb perceiben a bámészkodók hangosan számolták az oszlopokat és a szobrokat, miközben szegény színészek hiába próbálták magukra vonni a figyelmet. A díszítés háttérbe szorította őket.
A színpad alsó szintjét márvánnyal ékesítették, a felsőt gondosan megmunkált arannyal, a középsőt pedig színpompás üveg-kavalkáddal – nem egyszerű ablakocskákkal, hanem fal nagyságú üvegekkel. Ilyen fényűzést Róma népe soha nem látott korábban, és talán soha nem is fog. A színpadot gigászi tájképek díszítették, amelyeket a világ legnevesebb művészei festettek, és amelyeknek két oldalán pazar vörös és narancsszínű, arannyal szőtt attaliai függönyök lógtak. Az ázsiai Attalus király legendás arany köpenyeire emlékeztettek, és a déli verőfényben úgy ragyogtak, mintha őket is napsugárból szőtték volna.
Amikor vége lett a fesztiváloknak, és lebontották a színházat, Scaurus eladta a díszítés egy részét, és ezzel párhuzamosan bőkezű ajándékozásba kezdett. A legtöbb berendezési tárgyat viszont megtartotta magának, és új palatinusi házába vitette át őket. A márványburkolatokból és oszlopokból teraszok és csarnokok lettek. A színes üvegablakokból tetőablakokat alakítottak ki. Szobrokkal és mesés kelmékkel teli ládák gyűltek össze a ház előtti udvaron, aztán apránként minden bekerült az épületbe. Scaurus úgy döntött, hogy az átalakított átriumba rakja a színház legnagyobb oszlopait, amelyek fekete lucullusi márványból készültek, és nyolcszorosan túlszárnyalták egy ember méretét. Olyan nehéz oszlopok voltak, hogy a csatornaépítők vezetője biztosítékot követelt Scaurustól, arra az esetre, ha károsodna a város csatornahálózata, miközben átszállítják az oszlopokat Mars Mezejétől a Palatinusra.
Scaurus házát legalább akkora érdeklődés övezte, mint a színházat. Akik azelőtt a nézőtéren bámészkodtak, most feljöttek a Palatinusra, hogy tovább ámuldozzanak. A konzervatívabb (és kevésbé gazdag) szomszédok kijelentették, hogy az épület támadás a jó ízlés ellen, egy pazarlásból és arcátlanságból született rémség, a szigorú római erkölcs megcsúfolása. A zúgolódók megfeledkeztek az ősi trójai mondásról: akármilyen borzalmas a helyzet, mindig lehet még rosszabb. Így is történt, amikor Scaurus úgy határozott, hogy elköltözik, és eladja a házat a csőcseléket előszeretettel szító Clodiusnak – az előkelő származású patríciusnak, aki lemondott az előjogairól, hogy plebejus lehessen; Clodiusnak, a Legjobb Emberek Veszedelmének; a Tömegek Urának.
Clodius majdnem tizenötmillió szeszterciuszt fizetett a házért és a bútorzatért. Ha igaz a pletyka – hogy Clodius meghalt – kijelenthetjük, hogy kevés ideje volt élvezni ezt a helyet. Soha nem látta, hogyan bontanak virágot a rózsabokrok tavasszal a márványteraszokon.
Bedugtam a fejem az attaliai függönyök között, és kilestem az átriumba, ahol a mennyezet hirtelen háromemeletnyi magasba szökött.
– A lucullusi márványoszlopok! – suttogtam Ecónak, miközben átléptem a függönyök között, és intettem neki is, hogy kövessen.
Ott sorakoztak előttünk a méltóságteljes, tizenkét méter magas, szurokfekete oszlopok.
Az átrium közepén egy keskeny medencét lehetett látni, csillámló mozaikcserepekkel, amelyek kék, fekete és ezüst színekben jelenítették meg az éjszakai égboltot és a csillagképeket. Magasan a medence felett egy ugyanakkora négyszöget vágtak a mennyezetbe, ami viszont nem engedett kilátást a valódi égre, hanem egy hatalmas üvegfelületből állt. A csillagok úgy derengtek a tetőablakon túl, mintha víz alatt lennének. Az ember megszédült az érzéstől: mintha a tetőablak egy medence lett volna, és visszatükrözte volna a lábunknál lévő csillagokat.
Lassan körbesétáltam az átriumban. A falakban fülkék nyíltak, és helyet adtak a család őseit ábrázoló viaszmaszkoknak. Publius Clodius Pulcher egy nagyon ősi és nagyon nemesi ágról származott. Elődei közömbös arccal néztek vissza rám, ahogy egyenként elhaladtam előttük. Legtöbbjüket idős vagy érett korban örökítették meg, de így is lehetett látni híresen mutatós vonásaikat. Elvégre a Pulcher – a család egy ágának neve – annyit tesz: gyönyörű.
Eco megtapogatta a vállamat. Visszatért a kísérőnk. Felénk intett az állával, mi pedig követtük még beljebb a házba.
Miközben végighaladtunk a folyosókon, szemügyre vettem a kétoldalt nyíló szobákat. Minden helyiség arról árulkodott, hogy az új tulajdonos csak nemrég költözött be, és még elég nagy volt a kavarodás. Egyes szobákban valóságos labirintust alkottak a dobozok és a ládák, míg más helyiségek kongtak az ürességtől. Itt-ott állványzatokat is láttunk, és megtöltötte a levegőt a friss vakolat szaga. Még azokban a szobákban is jelen volt a kísérletezés szelleme, amelyeket már nagyrészt berendeztek – a bútorokat szokatlan szögben helyezték el, a képek furcsán lógtak a falakon, a szobrokat túl közel helyezték el egymáshoz.
Mire számítottam a ház belsejében? Síró asszonyokra, zavarodottan szaladgáló rabszolgákra, pánikhangulatra? Mindenütt csendet találtam, és alig került valaki a szemem elé. Az épület irdatlan méretei egészen áthatóvá és túlvilágivá tették a csendet, mintha egy elhagyatott templomba érkeztünk volna. Néha egy-egy rabszolga keresztezte az utunkat, de tiszteletteljesen kitért előlünk, és elfordította az arcát.
Egyszer egy filozófus azt mondta nekem, hogy ha egy test meghal, a benne lévő maradék élet egyetlen pontba gyűlik, mielőtt végleg kihuny. Ilyen volt Clodius háza is, mert miután befordultunk egy sarkon, egy bőségesen kivilágított teremben találtuk magunkat, amely tele volt halkan társalgó emberekkel. Tógát viselő férfiak járkáltak idegesen, csoportokba verődve beszélgettek, heves mozdulatokkal kísérték mondandójukat, rázták a fejüket, és közben suttogva vitatkoztak. A rabszolgák távolabb húzódtak, hogy ne legyenek láb alatt, és csendben, de ugrásra készen várták az utasításokat.
Egy csukott ajtóhoz vonultunk a terem túlsó végében. Egy ormótlan nagy férfi ült a közelben, állát a kezén nyugtatva, nyomorúságos arckifejezéssel. Vérfoltos kötés volt a fején, és az egyik karjára is szorítókötést tettek. Egy elegáns tunikát viselő, jóvágású fiatalember sétált fel-alá előtte, egyfolytában szidta, és alig hagyta megszólalni.
– Még mindig nem értem, hogy hagyhattad magára. Egyáltalán, hogy-hogy ilyen kevesen voltatok mellette? Hádészra, mi vette rá őket, hogy abba a tavernába vigyék, ahelyett, hogy visszavitték volna a villájába?
Kísérőnk finoman bekopogtatott az ajtón a lábfeje oldalával. Valaki jó modorra tanította. A fiatalember és a sebesült férfi felkapták a fejüket, és gyanakodva méregettek minket.
A sebesült összevonta a szemöldökét.
– Hádészra, kik…
Az ifjú arca érdektelenné változott.
– Biztos az a fickó, akiért Clodia néni küldetett.
Kinyílt az ajtó. Nőies szempár lesett ki a résen. Kísérőnk megköszörülte a torkát.
– A Gordianus nevű férfi, és a fia, Eco.
A rabszolgalány bólintott, és kinyitotta az ajtót. Ecóval gyorsan besurrantunk. A vörös hajú óriás kívül maradt, a lány pedig becsukta az ajtót.
A szoba olyan volt, mint egy szentély. Vastag szőnyegek fedték a padlót, és faliszőnyegek takarták a falakat. A drága kelmék letompították a szénserpenyőben nyújtózó lángok pattogásának visszhangját. A tűz fénye hosszú árnyékokat vetett a sarkokba. Az egyik fal mentén egy hosszú, oltárhoz hasonló asztal húzódott, előtte néhány asszony gyűlt össze, nekünk háttal. Egytől-egyig feketét viseltek, és leengedték a hajukat a vállukra. Látszólag észre sem vették, hogy bejöttünk. A rabszolgalány odament az egyikükhöz, és gyengéden megérintette a vállát. Clodia megfordult, és a szemével megkeresett minket a szobában.
Idestova négy éve nem láttam őt, azóta, hogy véget ért Marcus Caelius tárgyalása. Clodia felbérelt, hogy a nyomozásommal segítsem a vád ügyét, de a dolgok nem úgy alakultak, ahogy eltervezte, és fájdalmasan elszámította magát. Azóta sokkal visszahúzódóbb lett, és lényegesen nagyobb csendben élte az életét, legalábbis így lehetett hallani, ha a neve nagy ritkán felmerült egy beszélgetésben. De én nem felejtettem el. Az ember soha nem felejt el egy olyan nőt, mint Clodia.
Lassan odasétált hozzánk, maga után húzva fekete köpenyének szegélyét. Illatszerének felhője egy pillanattal megelőzte, és a levegő megtelt a buja krókusz és a nardusfű esszenciájával. Mindig hátrasimított, hajtűkkel összefogott hajjal láttam. A gyász miatt most szabadjára engedte fürtjeit, amelyek fényes fekete keretbe foglalták az arcát. Jól emlékeztem magas arccsontjára és büszke vonalú orrára. Már negyven is elmúlt, de a bőre még mindig olyan volt, mintha fehér rózsaszirmokból állna. Sima orcája és homloka szinte ragyogott a szénserpenyő imbolygó fényében. Szeme – a híres, szikrázóan zöld szempár – kivörösödött a sírástól, de a hangja egyenletes volt.
– Gordianus! Mintha láttalak volna a tömegben. Ez a fiad?
– A nagyobbik fiam, Eco.
Bólintott, és megpróbálta visszapislogni a könnyeit.
– Gyertek, üljünk le.
Egy sarokba vezetett minket, és intett, hogy üljünk le az egyik heverőre, miközben ő helyet foglalt a másikon. Az egyik kezét a homlokára tette, és behunyta a szemét. Úgy nézett ki, mint akiből bármikor kitörhet a zokogás, de aztán nagy levegőt vett, kihúzta magát, és az ölébe ejtette a kezét.
Egy pillanatra egy árnyék takarta el a szénserpenyő fényét. Egy másik gyászoló is ellépett az asztal mellől, és csatlakozott hozzánk. Clodia mellé ült, és megfogta a kezét.
– A lányom, Metella – mutatta be az asszony, bár ezt nem is kellett mondania.
A fiatal nő összetéveszthetetlenül az anyja lánya volt. Lehet, hogy idővel ugyanolyan gyönyörű lesz, mint az anyja. Clodia szépsége nem az a fajta szépség volt, ami születéstől fogva adott. Sokkal több volt benne, mint amit a szem láthatott. A test mögött volt egy titokzatosság, amit csak az idő érlelhetett meg.
– Úgy emlékszem, neked is ilyen korú lányod van – jegyezte meg Clodia halkan.
– Diana – helyeseltem. – Tizenhét éves.
Az asszony bólintott. Metella hirtelen sírni kezdett. Az anyja egy pillanatra magához ölelte, majd elengedte, és visszaküldte a többiekhez.
– Nagyon szerette a nagybátyját – magyarázta.
– Mi történt?
Feszült és fakó volt a hangja, mintha attól félne, hogy egy érzelmi kitörés megnémíthatja.
– Nem tudjuk biztosan. Lent volt délen, a Bovillae melletti villájában. Valami történt az úton. Azt mondják, Milo volt, vagy az emberei. Egymásnak estek. Nemcsak Publius halt meg, hanem mások is. – Elbicsaklott a hangja, de hamarosan összeszedte magát. – Valaki épp arra járt, és véletlenül megtalálta a testét az úton. Még csak nem is őrizték! Idegenek hozták vissza a városba! Nem sokkal napnyugta után érkezett meg a holtteste. Azóta előkerült néhány testőre is… Azok, akik túlélték. Még mindig nem tudjuk felfogni, hogyan történhetett.
– Láttam egy sebesült embert a másik teremben. Éppen kikérdezték.
– Egy testőr. Évek óta Publius mellett volt. Hogy hagyhatta, hogy ez megtörténjen?
– Ki az az ifjú, aki kérdezgeti?
– Biztosan az unokaöcsém. A fivérünk, Appius legidősebb fia. Velem jött ide a hordszéken, Metellával együtt. Úgy szerette Publiust, mintha a második apja lett volna. – Megrázta a fejét. – Publius saját kisfia is ott volt vele Bovillae mellett! Nem tudjuk, mi lett a gyerekkel. Azt sem tudjuk, hol van!
Ez már túl sok volt neki. Hirtelen sírni kezdett. Eco elfordította az arcát. Nehéz volt nézni.
Aztán alábbhagyott a zokogás.
– Clodia – szólítottam meg halkan. – Miért hivattál engem?
Szemlátomást zavarba hozta a kérdés. A homlokát ráncolta, és visszaparancsolta a könnyeit.
– Nem is tudom… Láttalak a tömegben, és ezért… – Vállat vont. – Tényleg nem tudom. De valamit tennünk kell. Te sokat tudsz az ilyen dolgokról, nem igaz? Kikérdezések, nyomozások, módszerek. Publius persze tudta, hogyan kell cselekedni ilyen helyzetekben. De Publius most…
Nagy levegőt vett, és lassan kifújta. Elfogytak a könnyei.
– Az igazat megvallva, nem tudom, miért hivattalak. Talán hogy lássak egy régi, ismerős arcot? Barátként váltunk el, nem? – Megérintette a karomat, és erőtlenül elmosolyodott. Most csak töredékét sugározta annak a csáberőnek, ami egyébként izzott körülötte. A gyenge kísérlet, hogy kapcsolatot teremtsen velem, még szívbe markolóbbá tette a jelenetet. – Ki tudja, mi fog most történni? A világ a feje tetejére állt. De valamit tenni kell, hogy minden ismét a helyére kerüljön. Publius gyerekei még túl kicsit ahhoz, hogy rendet csináljanak. Más családtagoknak kell lépniük. Még szükségünk lehet rád. Meglátod, így lesz. – Kimerülten sóhajtott. – Most viszont még semmit sem tehetünk, csak vigaszt kereshetünk. Metellának szüksége van rám.
Felállt, és üres arccal nézett a szobában sorakozó asszonyokra.
Úgy tűnt, a beszélgetésünk véget ért. A fejemmel intettem Ecónak. Együtt álltunk fel a heverőről.
Előkerült a rabszolgalány is, hogy kivezessen minket. Clodia arrébb sétált, de aztán visszanézett.
– Várjatok. Nézzétek meg ti is. Azt akarom, hogy lássátok, mit tettek vele.
Átvezetett minket a szobán, az oltárszerű asztalhoz, ahol Metella állt két asszony és egy gyermek között. Közeledésünkre a legidősebb asszony megfordult, és ingerülten nézett ránk. Szikár és elgyötört volt az arca. A haja szinte már teljesen megőszült. Most, hogy nem tartották a hajtűk, egészen a derekáig leért. Nem volt könny a szemében, csak harag és neheztelés.
– Kik ezek a férfiak?
– A barátaim – felelte Clodia, némi éllel a hangjában.
– Melyik férfi nem a barátod? – Az idős asszony lesújtóan nézett Clodiára. – Mit keresnek itt? A külső teremben kellene várniuk a többivel együtt.
– Én hivattam őket ide, Sempronia.
– Ez nem a te házad – közölte az idős asszony nyersen.
Metella odament az anyjához, és megfogta a kezét. Az idősebb asszony végigmérte őket. A negyedik nő, akinek arcát még nem láttam, továbbra is a hátát mutatta nekünk. Kinyújtotta a karját, hogy megfogja a hozzá bújó kislány fejét. A gyermek a nyakát nyújtogatta, és tágra nyílt, ártatlan szemmel nézett ránk.
– Sempronia, kérlek… – suttogta Clodia erőltetett suttogással.
– Igen, anyám, próbáljunk meg szívélyesek lenni. Még Clodiával is.
Végre a negyedik asszony is megfordult. Az ő szemében sem könnyeket, sem haragot nem láttam. Volt valami csüggedtség a hangjában, de nem a kimerültségtől, hanem a beletörődéstől. Sem a hangja, sem az arca nem tükrözött érzelmet, csak valami makacs elszántságot. Az ember sokkal erősebb érzelmi hullámzást várt volna egy meggyilkolt férfi özvegyétől. Lehet, hogy egyszerűen megnémította a megrendülés, de kíváncsi és állhatatos tekintettel méricskélt minket.
Fulvia nem volt olyan megragadó szépség, mint Clodia, mégis feltűnést keltett. Legalább tíz évvel volt fiatalabb nála; alig lehetett több harmincnál. Ahogy a kislány belecsimpaszkodott, azonnal rájöhettem, kitől örökölte fürkésző, ragyogó barna szemét. Volt valami élesség Fulvia tekintetében, amitől félelmetesen okosnak tűnt. A kislányból hiányzott az anyja marcona keménysége, de lelki szememmel már láttam a szigorú vonalakat a szája körül, különösen, amikor Clodiára nézett.
Egy pillanat alatt felmértem, hogy a két asszony nem szívleli egymást. Clodia és a fivére régóta híresek (vagy hírhedtek) voltak az egymás iránti rajongásukról, és sokan úgy gondolták, hogy sokkal inkább hasonlítanak szerelmespárra, mint testvérpárra. Mit gondolhatott erről Clodius valódi felesége? Hogyan viszonyult a férje és a sógornője közötti bensőséges kötelékhez? Láttam, hogy néznek egymásra, és nem volt nehéz kikövetkeztetnem, hogy már megtanulták eltűrni egymást, de ennél többre nem voltak képesek. Clodius volt közöttük a kapocs, az imádatuk közös tárgya, és a kölcsönös ellenszenvük okozója. Lehet, hogy Clodius tartotta fenn a békét kettejük között. De Clodius már halott volt.
Nagyon is halott, gondoltam magamban, mert Fulvia mögött megpillantottam a holttestét egy hosszú, magas asztalra fektetve. Még mindig a téli lovaglóruhája volt rajta – nehéz, hosszú ujjú tunika, amit egy öv fogott össze a derekán, gyapjú lábszárvédő és vörös bőrcsizma. A mocskos, véráztatta tunika széttépődött a mellkasán, és rongyokban lógott, mint egy rongyos, vörös szalagzászló.
– Gyertek – suttogta Clodia, nem törődve a másik két asszonnyal. Belém karolt. – Azt akarom, hogy lássátok.
Odavezetett az asztalhoz. Eco szorosan a nyomomban haladt.
Az arcát sértetlenül hagyták. Zárt szemmel feküdt, és vértelen ajkát és orcáját is csak néhány halvány kosz- és vérfolt csúfította el. Arca enyhe fintorra húzódott, mintha fogfájással küzdene, vagy rosszat álmodna. Hátborzongatóan hasonlított a nővérére, főleg elegáns járomcsontjával és hosszú, büszke vonalú orrával. Ez az arc könnyedén összetörte a női szíveket, könnyen irigységet szított a férfiak között, gyakran váltott ki ellenkezést a szenátus patríciusainak körében, és egy-kettőre megnyerte a csőcselék rokonszenvét. Clodius kirívóan szép férfi volt, és szinte túl kisfiús ahhoz képest, hogy alig negyvenévesen halt meg. Csak néhány ősz tincs utalt a korára a halántékánál, de ezek is elenyésztek sűrű fekete hajában.
A nyaka alatt elegánsan arányos felsőtest következett, szögletes vállal és az úszókat idéző, széles mellkassal. Jókora szúrt seb tátongott a bal vállán. Két kisebb szúrásnyomot is lehetett látni a mellkasán, a végtagjait pedig számos zúzott seb, karcolás és horzsolás csúfította el. A nyakán is mély horzsolást lehetett látni, mintha egy vékony kötéllel szorították volna el. Ha nem mondják, hogyan halt meg, azt hihettem volna, hogy megfojtották.
Eco összeborzadt mellettem. Ő is sok holttestet látott már, de egy megmérgezett vagy hátba szúrt áldozat nem annyira véres, mint amilyen az előttünk heverő tetem volt. Clodiust egyértelműen nem gyorsan és lopva tették el láb alól. Küzdött az életéért.
Clodia megfogta a holttest egyik kezét, és a tenyere közé szorította, mintha fel tudná melegíteni. Végigsimította az ujjaival a fivére ujjait, és közben a homlokát ráncolta.
– A gyűrűje! Az arany pecsétgyűrűje! Te vetted le, Fulvia?
Az özvegy megrázta a fejét.
– A gyűrű már nem volt rajta, amikor visszahozták. Biztos azok vették el, akik megölték. Trófeának.
Érzelem most sem látszott az arcán.
Halkan kopogtak az ajtón. Rabszolgalányok léptek be, karjukra terített vásznakkal. Fésűket, kenőcsökkel teli üvegeket és forró vízzel teli kancsókat hoztak, amelyekből párafelhők szálltak felfelé.
– Adj egy fésűt – parancsolt rá Clodia az egyik lányra.
Fulvia összevonta a szemöldökét.
– Ki kérte ezeket a dolgokat?
– Én – felelte Clodia, majd odament a fivére fejéhez, és fésülni kezdte a haját.
A fésű fogai beleakadtak az alvadt vérbe. Clodia arca megfeszült. Tovább erőltette a fésűt, de remegett a keze.
– Te hivattad őket? Akkor el is mehetnek – közölte Fulvia.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Nem kell megfürdetni.
– Dehogynem. Az emberek odakint látni akarják.
– Látni is fogják.
– De nem így!
– Pontosan így. Azt akartad, hogy a barátaid lássák a sebeit. Hát én is azt akarom. Minden római látni fogja a sebeit.
– De ez a sok vér, és a rongyokban lógó ruhái…
– Akkor levesszük a ruháit. Hadd lássák teljes valójában.
Clodia tovább fésülte a holttestet, és le sem vette róla a szemét. Fulvia odalépett hozzá. Megfogta Clodia csuklóját, kitépte a kezéből a fésűt, és a földre dobta. Hirtelen és erőszakos mozdulat volt, de az arca ugyanolyan közömbös maradt, mint a hangja.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írás:Interjú Steven Saylorral

A szerző életrajza