Főkép

Az ismeretterjesztő tv-csatornák ellenére úgy vélem, ha elhangzik a szó: szamurájok, a lakosság többsége katanával hadonászó férfiakra gondol, akiknek előfordulása többnyire valamelyik kosztümös filmre szorítkozik. A tájékozottabbak megemlítik Akira Kurosawa filmjét, a Hét szamurájt, amely gyakorlatilag elsőként mutatta be a művelt nyugatnak ezt a kivételes réteget. Az irodalomban jártasak esetleg hivatkoznak Mijamotó Muszasi ötkötetes ciklusára, amely magyarul is megjelent, ékes példájaként a két kultúra (kelet és nyugat) különbözőségének. Ennél többet azonban csak a harcművészet iránt érdeklődők, vagy Japán szerelmesei tudnak.

Ezen az állapoton kíván segíteni Turnbull könyve, amely a kezdetektől, vagyis az időszámításunk előtti emlékektől kezdve kíséri végig a szamurájok (és elődeik) kialakulását, fejlődését egészen a Meidzsi-restaurációig (1868). A terjedelmi korlátok ellenére meglepően sok adatot sikerült belezsúfolni az albumba, nevek és dátumok keverednek a fontosabb eseményeket kiváltó okok ismertetésével (koreai hadjáratok, mongol hódítás, őslakók elleni harc, stb.). Ha semmi egyebet nem tartalmazna, már akkor is alapműként emlegethetnénk a következő években, de ez még nem minden.

Ugyanis albumról lévén szó, a szöveg megértését fotók is segítik. Szerzőnk várak, paloták, páncélok és fegyverek mellett számtalan korabeli színes ábrát is felhasznál, amelyeken szamurájok ülnek, állnak, táplálkoznak(!) – és természetesen harcolnak. Párviadalok, csatajelenetek, különféle fegyverekkel és ellenfelekkel. Ráadásul az itt bemutatott képek többsége nem tekinthető közismertnek, ezért (kis túlzással) még figyelemreméltóbbak.

Az meg már tényleg non plus ultra, hogy öltöztetős Barbie babára emlékeztető megoldásként, az egyes korok szamurájait lapról-lapra felöltöztethetjük, menet közben megismerve a felszerelés összetételét, s nyomon követhetjük az évszázadok alatt bekövetkezett változásokat.

Mindeközben szegényebbek leszünk pár tévhittel, hiszen a szamurájok tündöklésük első évszázadai alatt nem kardforgató képességükről, hanem lovas és íjász tudományukról voltak híresek, és még messze voltak attól a kivételezett helyzettől, amikor kizárólagos letéteményeseivé váltak a fegyverforgatásnak.

Az is zavarba ejtő, hogy ha már a tűzfegyverek közül a puskát átvették, mi több, tömegesen használták, akkor vajon miért nem alkalmazták (elhanyagolható eseteket leszámítva) az ágyúkat? De ugyanez érvényes a hagyományos ostromfegyverek fejlettebb típusaira, melyeket kínai közvetítéssel ismertek ugyan, de valamiért nem használták őket.

Ezekre a kérdésekre ugyan nem kapunk egyértelmű válaszokat a könyvből (aki kíváncsi, járjon utána), de abban teljesen biztos vagyok, hogy a szamurájokat illetően kellőképpen tájékozott lesz minden olvasó.

Kapcsolódó írások:

Sey Gábor: Japán kard (misztikum helyett valóság)
500 zen és klasszikus haiku
Mijamotó Muszasi–Taira Sigeszuke: A szamuráj útja
John Gallagher: Gésák – A hagyományok, az elegancia és a művészet világa
Conrad Totman: Japán története