Főkép

Érdekes ellenpéldát nyújt ez a regény Sven Hassel történeteihez, különösen a Monte Cassinohoz képest. Aki kedvelte azt a véres lövészárok-hangulatot, ami a német büntetőzászlóaljra jellemző, az bizonyára sokkal könnyedebbnek találja Scott művét, hiszen itt szó sincs reménytelenségről és állandó brutalitásról, mi több még az életben maradási esélyek is jobbak.

További összehasonlítási alapot jelent az a tény, hogy mindkét történet Olaszországban játszódik, valamikor 1943 őszén, amikor a szövetségesek Szicília elfoglalása után partra szálltak a félszigeten. Ezt az időt ezúttal a másik oldalról ismerhetjük meg, némileg körülményes módon. Krónikásunk ezúttal Paul Johnston Reid, aki majd egy évvel az események után született, így a személyes élmények helyett a hajdani résztvevők felkutatása és a visszaemlékezéseik összevetése alapján állítja össze, mi is történt Monte Dolorosón.

Azon az őszön, a partraszállás utáni fejetlenségben, a véletlenek különös összjátékának köszönhetően, mint valami turistalátványosság vonzásának engedve, itt találkozik össze az angol őrmester, az amerikai pilóta, a német robbantási különítmény, az amerikai ejtőernyős különítmény és Helmut Kirkhausen SS-zászlóalja, valamint a helybéli rablóbanda (túlzás lenne partizánoknak nevezni őket). Szóval a világtól elzárt völgyben hirtelen akkora lesz az átmenő forgalom, mint valami búcsúban, csak itt jóval több vér folyik holmi bicskázásnál.

Scott nem szorítkozik pusztán a hadi események részletezésére (időnként olyan érzésem volt, mintha a háború csak díszletet jelentett volna számára, és az egész történetet könnyűszerrel áthelyezhette volna a keresztes háborúk vagy az amerikai függetlenségi háború idejére), a fontosabb szereplőknek magánéletre is jut ideje a világégés közepette, ami még jobban megbonyolítja a viszonyokat. Háború lévén a feloldás csak fegyverrel lehetséges, de a harc végkimenetele meglehetősen bizonytalan.