Főkép

A manapság divatos ifjúsági regények nem kis hányada valamiképp kapcsolatba hozható a halál utáni élettel, a boszorkánysággal és a mágiával. A Harry Potter-történetek egyenesen a mágikus tudás elsajátításáról szólnak, hőseik a záróvizsgák letételét követően varázslókká válhatnak, akik a titokban továbbhagyományozott misztériumok ismeretével felfegyverkezve akár szembe is szállhatnának a nyugati valóságot meghatározó, földhözragadt életfelfogással. De ők sem - és valójában az olvasók sem - tudják, tulajdonképp mi végre a mágia, mit érhetnek, érhetnének el azzal, ha jól, jóra használnák a tudásukat.

És azt sem tudják, legfeljebb sejthetik a tizenéves hősök és olvasók, hogy a misztériumok, a fehér mágia leginkább az ókori egyiptomi kultúrával hozható összefüggésbe, ahol a fáraó a varázslatok és rítusok erejével biztosította az ország boldogulását és fennmaradását.

Erről az Egyiptomról, erről az ősi civilizációról szól az „Ozirisz titkai” tetralógia, mely egy Harry Potter kalandjait idéző mágikus utazással veszi kezdetét, jóllehet a meghökkentő hangütés után ismét a varázslótanonc iskolás éveit elmesélő regényfolyaménál összehasonlíthatatlanul mélyebb ismeretanyagot magába olvasztó történettel örvendeztet meg minket az egyiptológia jeles tudora, a történelmi hűséget az olvasmányossággal tökéletesen elegyítő Christian Jacq.

Az első két kötet cselekménye két fő szálon fut. Az írnoknak tanuló Ikert elrabolják, hogy az őt elragadó hajósok áldozatként engeszteljék vele az istenségeket, és ekképp eljuthassanak Punt misztikus szigetére. Tervük azonban kudarcba fúl, és a hirtelen támadt tengeri vihart kizárólag Iker éli túl, hogy látomásszerű élmények során értesüljön meglehetősen homályos sorsáról. Amikor visszatér Egyiptom földjére, Iker nyomozni kezd elrablói után, és az egyre szaporodó bizonyítékok és jelek azt sejtetik, hogy viszontagságait Egyiptom uralkodójának, III. Szeszósztrisz fáraónak köszönheti. Ezért Iker bosszút esküszik a zsarnok ellen, és felívelő írnoki pályájának köszönhetően úgy tűnik, sikerül majd a fáraó közelébe férkőznie, hogy végül saját kezével végezzen nyomorúsága okozójával.

Eközben Szeszósztrisznak éppily komoly gondokkal kell megküzdenie. Az Abüdoszban található élet fáját valaki rontással igyekszik elpusztítani, azt azonban senki sem sejti, ki rendelkezhet akkora sötét hatalommal, hogy a szertartásokkal és szent épületetekkel védelmezett akáciát elsorvaszthassa. A fáraó ezért elhatározza, hogy újraegyesíti a kormányzóságokká szétesett országot, mivel úgy véli, ezzel talán megállíthatja az Egyiptom életét jelképező fa elszáradását. Ehhez azonban előbb meg kell küzdenie a tartományok felett teljhatalmat gyakorló kormányzókkal, a belháború rémségét pedig kizárólag azzal kerülheti el, ha szép szóval és tekintélyével sikerül maga mellé állítania a hatalmasságokat.

Szeszósztrisznak ráadásul nem csupán a kormányzókkal, hanem az ellene összeesküvő, önmagukat elnyomott rabszolgáknak ítélő kánaániakkal is szembe kell néznie. Miután Iker kapcsolatba kerül az egyik - napjaink terrorista sejtjeinek megfeleltethető - lázadó csoporttal, kettejük találkozása immár sorsszerűnek és elkerülhetetlennek tűnik.

Ahogy egyre jobban elmerülünk a történetben és megismerjük a történelemkönyvekben eltorzított egyiptomi despotizmus valódi arcát, sokakban bizonyára kétségek támadnak, vajon nem az ő kultúrájuk tekinthető-e magasabb rendűnek, és amit ma az európai gondolkodás történelmi távlatokban meghatározó vonulatainak tekintünk, vajon nem csökevényesebb-e a maga patriarchális, Matthew Arnold szerint a bűntudatra épülő berendezkedésével, és a mágiát, valamint a többistenhitet kategorikusan elvető hitelveivel.

Azoknak, akik Harry Potter mágikus álomvilágának varázsától elbűvölve cseperedtek fel, és így nem ódzkodnak az efféle, sokszor szentségtörőnek feltüntetett gondolatoktól, érettebb fejjel érdemes kézbe venniük és elolvasniuk Christian Jacq hasonlóan izgalmas, mégis jóval érettebb elmét megkívánó műveit. És ezek közül is ajánlatos az „Ozirisz titkai”-val kezdeni, hiszen ebbe belefogva kevésbé feltűnő a különbség, kifinomultabb az átmenet a - bármennyire sötét, mégiscsak gyermekien naivul megírt - mesék és a valódi tudományt befogadható körítésben tálaló irodalom között.