FőképAlapkiadás: Európa Könyvkiadó, 1972

(Előző kiadások és az új kiadás közötti eltérések)

A VÖRÖSKERESZTES „LIBÁRÓL”/SZÓVIVŐRŐL A MÁSODIK FEJEZETBEN HALLUNK ELŐSZÖR, KÖZVETLENÜL AZELŐTT, HOGY MCMURPHY MEGÉRKEZIK AZ OSZTÁLYRA.

(1973-as kiadás: 15. oldal; 1983-as és 1998-as kiadás: 15–16. oldal)

Van, hogy egy csapat elemi iskolai tanítónőt vezet be az a vöröskeresztes liba, amelyik az izzadt tenyerével tapsikol folyton, és liheg a boldogságtól, hogy íme, az elmeosztályokról sikerül kiiktatni a kegyetlenség légkörét: „Kellemes, derűs intézet, nemdebár?” És tolja körbe a népiskolai tanítónőket, akik riadtan bújnak össze. És tapsikol. „Ó, ha eszembe jut, milyen világ volt itt régen, micsoda piszok, micsoda rossz kosztok, micsoda, igen, higgyék el, kegyetlenség is, akkor látom, hölgyeim, hogy erőfeszítéseink nem voltak hiába!” Csupa csalatkozás, ahányat nyílik az ajtó, de az ember mindig jobbat remél, azért aztán a kulcs fordulására úgy kapja föl a fejét mindenki, mintha dróton rántanák.

(2005-ös kiadás: 17. oldal)

Van, hogy egy csapat elemi iskolai tanítónőt vezet be az a hülye Szóvivőnk, aki az izzadt tenyerét csapdossa össze, úgy lelkendezik, hogy az elmeosztályok az ómódi kegyetlenkedést száműzték. „Derűs itt a légkör, hát nem?” És rángatja körbe a riadtan összebúvó tanítónőket. „Ó, ha eszembe jut – tapsikolja –, milyen világ volt itt régebben! Micsoda piszok, miféle moslék ételek! És bizony a kegyetlenség! Ó, akkor látom, hölgyeim, hogy erőfeszítéseink nem voltak hiába!” Csupa csalatkozás, ahányat nyílik az ajtó, de az ember mindig jobbat remél, azért aztán a kulcs fordulására úgy kapja föl a fejét mindenki, mintha dróton rántanák.

EBBEN A RÉSZBEN BROMDEN, AZ INDIÁN, AZ OSZTÁLY NAPI IDŐBEOSZTÁSÁRÓL MESÉL.

(1973-as kiadás: 40–41. oldal; 1983-as és 1998-as kiadás: 45–46. oldal)

Fél tizenegykor a vöröskeresztes hölgy hoz egy nőegyletet látogatóba, és a kövér kezével tapsikol a Nappaliban. – Ó, olyan égiháború nincs, amit egy mosoly el ne hárítana… Hogy tetszik, kislányok? Az üdeség, a tisztaság? Bemutatom Miss Ratchedet. Azért hoztalak benneteket ide, mert ez az ő osztálya. Az elesetteknek valóságos édesanyja. Nem korára mondom, persze, de ugye értitek, kislányok…
Hangosan, sietősen nevet, hallik, hogy nem igazi a nevetése, inkább mint amikor egy nő kellemetlen vendégek közt feszeng az asztalnál. Alsóruhái annyira szorosak, hogy a fejét elönti a vér, amikor nevet, és az arca vörös, és szétárad, mint a nap, amit egy elsős festőnövendék festett nagy, mosolygós arcúra. Zsidó a lelkem, és zsidó viccekkel szórakoztat, hogy megvigasztaljon, amiért mink nem vagyunk zsidók. Festett szőke haja van és barna bajsza, de szemöldöke, az úgyszólván nincs, azért kihúzza ceruzával, hogy valami mégis legyen. Látogatásokat vezet – kikeri sportkabátos meglett asszonyokat, akik csak bólogatnak, mikor magyarázza, mennyi szép dolog történt itt az utóbbi években. Megmutogatja a tévét, a nagy bőr karosszékeket, az egészségügyi ivókutakat, aztán mind bevonulnak kávézni a Nővérszobába. Néha csak maga jön, olyankor megáll a Nappali közepén, és magának tapsikol – hallani lehet, hogy a tenyere izzad –, tapsikol kettőt-hármat, míg a tenyere össze nem ragad, aztán úgy tartja a dupla tokája alatt, mint aki imára készül, és ott kezd forogni egy helyben. Forog, pörög a Nappali közepén, hol a tévére néz, hol az új képekre a falon, hol az egészségügyi ivókútra, és áradozik: – Jaj de isteni vadonatúj itt minden! Tündéri! Édes!
Hogy itt mi olyan édes, azt soha meg nem tudjuk tőle, ha csak a tapsikolását meg a forgását nem szánja az életünk cukrának – másképp tényleg mintha lágy cukorból volna, és hiába lökné meg az ember, a súlyos alfele visszabillentené az egyensúlyba, mint a keljföljancsit. Soha nem néz az emberek szemébe.

(2005-ös kiadás: 49–50. oldal)

Fél tizenegykor nőegylettel érkezik a Szóvivő, és a Nappali ajtajában csapdossa a húsos tenyerét. – Szervusztok, fiúk, csak nyugisan, nyugisan… Nézzenek szét, hölgyeim! Látják, milyen tiszta, milyen takaros itt minden? Hadd mutatom be Miss Ratchedet. Azért hoztam erre az osztályra kegyedéket éppen, mert Miss Ratched az osztályának valóságos édesanyja. Nem a kora felől, persze, de a hölgyek ugye megértenek...
A Szóvivő nyakát annyira szorítja az ing, hogy nevettében az arca is dagadozik. Pedig nevet folyton. Hogy mit, nem tudom. Inkább kukorékol, fennen, zihálva, mint aki elhagyná már, ha lehetne. Közben a képe vörösre dagad, akár a léggömb, ha arcot pingálnak rá. Szőrtelen is, hajat se igen látni a fején. Talán ragasztott a búbjára valamikor, de lepergett a gallérjába, kézelőjébe, zsebébe. Talán azért gombolja olyan szorosra az inge nyakát, hogy ami maradt a ritka szép hajából, már el ne tűnjön a gallérjában.
Hátha azért nevet annyit, mert jut be az inge alá így is, és csiklandozza.
Úgy vezeti a körutakat, hogy a kiskosztümös komoly nők csak bólogatnak rá, mennyi szép dolog történt itt az elmúlt években. Mutatja a tévét, a bőr karosszékeket, a higiénikus ivókutakat, aztán elvonulnak kávézni a Nővérszobába. Néha egymaga jön csak. Ilyenkor megáll a Nappali közepén, és magának tapsikol. Hallani szinte, hogy a tenyere izzad, és amíg össze nem tapad, addig nem hagyja el a tapsikolást. Akkor a tokája alá illeszti imádságosan, és megpördül a sarkán. Mint aki megkergült, forog, pörög a Nappali közepén, közben bámulja a tévét, az új képeket a falon, az ivókutakat, és nevet. Mi mulatságát leli a Nappaliban, azt nem árulja el. Énszerintem csak a pörgése mulatságos. Akár a búgócsiga. Némelyiket kibillented a forgásából, de visszapattan és búg tovább, rá se ránt. Soha nem néz az emberek szemébe.

UTOLJÁRA AKKOR LÉP SZÍNRE A VÖRÖSKERESZTES „NŐCE”/SZÓVIVŐ, AMIKOR BROMDEN HOSSZÚ IDEJE ELŐSZÖR FEKSZIK LE ÚGY ESTE, HOGY NEM VESZI BE A GYÓGYSZERÉT, ÉS LIDÉRCESET ÁLMODIK.

(1973-as kiadás: 89–90. oldal; 1983-as és 1998-as kiadás: 101–102. oldal)

Aztán nagyon ismerős hülye csivitelést hallok, és megfordulok valamennyire, éppen hogy csak lássam, mi az. Hát a vöröskeresztes nőce, a szőke Gwendolin, akinek a haján mindig vitatkoznak a betegek, hogy festett-e vagy valódi. „Szerintem mégiscsak barna” – köti az ebet a karóhoz az egyik. „Én meg azt mondom, igazi szőke. Miért, hallottál te már olyan tisztességes zsidólányról, amelyik szőkítette volna a haját?” „Nana. De te viszont hallottál-e már olyan szőkéről, amelyiknek sötétbarna bajsza nől?” Az első vállat von és rábólint: „Hát ez fogas kérdés.”
Most aztán szűzanyameztelen, csak egy kis fehér kötényke van rajta, a zsebén vöröskereszt, és fodorral van körülszegve. Egyszer s mindenkorra el is döntöm – a madzagja eltűnik a hasa zsírredő közt, és elöl jól fölhúzza neki –, hogy igenis barna.
A kötőjéről egy pár összezsugorodott mütyür lóg le, mint a skalpok, a bozontjuknál fogva.
Kis jegyzőkönyv van nála és gyöngyházzal kirakott töltőceruza. Folyton jegyzi, ami kínkeserv zajlik körülötte, mert humoros regényt tervez. Egy fürt tanárnő meg főiskolás lány lóg rajta, kék kötényben vannak, s a hajukban csavaró. A zsidóasszony előadást tart nekik, ahogy viszi őket körbe.
Megáll, abbahagyja, mert valami mulatságos dolog jut az eszébe, a regénybe való, és jegyzi vihogva. Amíg jegyez, az egyik bámész hallgatója meglátja a sarkánál fogva lógó kibelezett öreg Tengőt. A vöröskeresztes is megfordul, megpillantja ő is a hullát, és rohan oda, megtépázgatja a lehanyatlott kezét. A főiskolás lány óvatosan előrehajlik, átszellemült figyelem van az arcán.
– Ugye mondom! Ugye mondom! – A zsidóasszony lelkesen forgatja a barna szemét, és rácsap a leány csupasz fenekére. – Mondom én! Csoda muris, szívecském, csoda muris!
Elindul vissza a gépek közt, és megint belemelegszik az előadásába. Aztán megáll, s a homlokára üt – Istenkém, milyen szórakozott vagyok! –, azzal visszaszalad az öreg Tengőhöz, letépi róla a trófeát, s a kötényére erősíti.

(2005-ös kiadás: 111–112. oldal)

Ismerős locsogásra leszek figyelmes, hát fordulok egy csöppet, hadd látom, ki az. Persze, a kopasz Szóvivő az, a püffedt formájával, ki legyen. Vitatkoznak mindig a betegek, mitől olyan, hogy durran ki. „Szerintem visel”, állítja az egyik. „Szerintem meg nem”, mondja rá a másik. „Hallottál már olyan szivart, amelyik halcsontos fűzőt hord?” „Miért, te hallottál már ilyen szivarról, mint ez?” Az első beteg vállat von, és megadja magát. „Mondasz valamit.”
Most nekivetkőzött, nincs is más rajta, csak az elöl-hátul hímzett névjeles hosszú alsóingje, így aztán a két szememmel látom (mert fölcsúszik a hátán, amint jön, és vet rám egy vizsga pillantást), hogy igenis hord fűzőt. Megfakadhat bármikor, olyan szorosra fűzi.
És a fűzőjéről mindenféle bigyuszok lógnak, mint a skalpok. Kis flaska, amit meg-meghúz, hogy megjöjjön a szava, meg kámforos zsebkendő, amivel a bűzt zárja ki az orrából. Egy boly tanárnő meg főiskolás lány a nyomában, kék kötő előttük, a hajukban csavarók. A Szóvivő futtában viszi a szót.
Megáll, mert valami mulatságos dolog jutott eszébe, és meg kell húznia a flaskát, hogy a röhincsélése elálljon. Közben az egyik hallgatója elbámészkodik, és meglátja a sarkánál fogva lógó kibelezett Tengőt, és hátrahőköl. A Szóvivő sarkon fordul, megpillantja a tetemet ő is, odaront, és megrángatja az élettelen kezet. A főiskolás lány úgy hajlik előre, mint aki kísértetet lát.
– Lám! Lám! – böfögi a Szóvivő, és a szemét forgatva húz még egyet a flaskából, mert nem bírja elállítani a röhincsélést. Most fakad meg, azt hiszem.
Végre eláll neki, és viheti a szót tovább, amint elindul a gépek előtt. Egyszerre megtorpan, és a homlokára csap. – Jaj, milyen szórakozott vagyok! – Azzal visszaszalad a lógatott Tengőhöz, letép róla valamit, és a flaskája mellé fűzi.

A Kiadó engedélyével.