Főkép

„A leánygyermek nem több a kiloccsant víznél” – tartja egy régi kínai mondás. Ez nagyban jellemzi is az ázsiai kultúrák viszonyulását a női nemhez. Nem kell ezen fennakadni, nekik ez a természetes, őket erre nevelik születésüktől kezdve. Persze azért vannak olyanok, nők és férfiak vegyesen, akik nem veszik annyira szigorúan a dolgot.

De nézzük, miért is jutottak eszembe ezek a kissé feministának tűnő gondolatok. Mert elolvastam Sally Grindley Kiloccsant víz című regényét, amelynek főhőse – és itt a szó legszorosabb értelmében hősről van szó, még ha csak hétköznapiról is – egy tizenegy éves kínai kislány, akit édesapja halála után nem sokkal nagybátyja elszakít az édesanyjától és a testvérétől, és egyszerűen elad.

Lu Sze-jen az elején csupán annyit ért az egészből, hogy mostantól semmi sem lesz olyan, mint korábban. Igaz ugyan, hogy édesapja halála után szinte erejükön felül kellett dolgozniuk, hogy fenn tudjanak maradni, azért mégis együtt volt a családjával.

Most azonban egyszerűen kiszakították családja szerető öleléséből, és egyszerűen eladták. Eladták, mégpedig egy tehetős városi családhoz, ahol nagy terveik voltak vele. Először beletanul a házimunkába, aztán ha már minden úgy megy, ahogy azt a háziasszony elképzeli, hozzáadják értelmi fogyatékos fiukhoz, hogy gondoskodjon róla.

Jó kis terv, már ha az asszony nézőpontjából figyeljük a dolgokat. Csakhogy ez a nézőpont cseppet sem tetszetős. Bár így utólag ez még nem is volt olyan rossz. Legalábbis ahhoz képest, ami a szökése után történt a kislánnyal. Aki már ennél a családnál úgy érezte, hogy ennél nem lehet rosszabb. Pedig sajnos lehetett. És ahogy az lenni szokott, lett is.

Az egyes szám első személyben elmesélt történet lehetőséget ad az olvasóknak, hogy mindent a kislány szemszögéből lássanak, érezzenek, gondoljanak. Olyan elemi erővel hatnak a kislány egyszerű szavai, hogy az szinte már fáj. Bár európai szemmel nehéz megérteni a távoli, egzotikus ország gondolkodásmódját, hagyományát, kultúráját, azt azért mindenki érzi, hogy ami a kislánnyal történt, szörnyen igazságtalan. Még ha egyesek szerint szükségszerű is.

Egyébként minden tiszteletem a szerzőé, aki képes volt Lu Sze-jen történetét úgy megírni, hogy egyszerre erőteljes, mégis finoman árnyalt, őszinte, elgondolkodtató és nyoma sincs benne szenvelgésnek vagy szentimentalizmusnak.

A tizenegy éves kislány felnőtteket is megszégyenítő erőről tett tanúbizonyságot azzal, ahogy nem törődött bele a helyzetébe, ahogy nem adta fel az álmait és a reményt. Ahogy teljesen egyedül helytállt a számára idegen, ismeretlen, ijesztő világban, ahol senki nem segített neki eligazodni az élet útvesztőjében.

A napjainkban kapható ifjúsági regények között igazán különleges helyet foglal el az angol Sally Grindley Kiloccsant víz című regénye, ami egyszerre „mese” és társadalomrajz – persze csak a célkorosztály számára megfelelő mélységig –, amelyben az értékek azért a helyükön vannak, tehát még ha fájdalmasan hosszú idő alatt, a kelleténél sokkalta nagyobb áron is, de helyreáll a világ rendje. És ez így van jól.