Jon Krakauer: Ég és jég

Kezdetben csak nemzeti színekben induló expedíciók indultak bolygónk legmagasabb pontjára, dicsőséget és kihívást keresve. Az egyre gyarapodó tapasztalatok, a mind fejlettebb technikai eszközök, valamint a növekvő igények ellátására létrejövő helybéli „háttéripar” kialakulása azonban megteremtette a lehetőségét a magánvállalkozások számára.

A korábbi gyakorlat szerint csak az indulhatott a csúcsmászásra, aki úgymond megjárta a kötelező „szamárlétrát”, és évek során bizonyította rátermettségét, valamint megfelelő tapasztalatot szerzett a magashegyi mászásból. Ez a rosta értelemszerűen az emberiség nagyobbik részének elérhetetlenné tette a Mount Everest csúcsát, ellenben a maradék (mármint azok, akik lehetőséget kaptak) teljesen tisztában volt az út veszélyeivel.

Miként napjainkban már fizetős űrturistákról olvashatunk, úgy vált a kalandvágyó tehetős emberek számára vonzó céllá a helybéliek által istennőként tisztelt hegy. Mint tudjuk, a fizetőképes kereslet előbb-utóbb létrehozza azt a piacot, ahol már nem a mászógyakorlat és a fizikai állóképesség számít, hanem a pénztárca vastagsága.

Ez a változás természetesen nem nyerte el mindenki tetszését (maga Hillary is ellenezte), de az engedékeny szabályozás és az érintett országok valutaéhsége (Kína és Nepál osztozik a területen) tág teret biztosított a különféle vállalkozások előtt.

Ezekről az előnytelennek tartott változásokról kértek helyszíni beszámolót Jon Krakauertől, aki az újság anyagi támogatásával csatlakozott Rob Hall csoportjához. Könyve nem csupán saját csúcsmászásának állít emléket, hanem a tragikusan végződő májusi napnak is, ami bizonyos mértékben az elüzletiesedésnek is köszönhető.

Bár törekszik a tárgyilagosságra, az átéltek miatt nem beszélhetünk objektív naplóról, inkább terápiás célból történt „kiírásról” van szó, amelyben érzelmek és indulatok kavarognak a megválaszolhatatlan kérdés körül: miért kellett annyi embernek meghalnia azon a napon?

Erre azóta sincs válasz, pedig többen megpróbáltak hasonló módon megszabadulni lelki terheiktől, utaljunk csak a Krakauer könyvére adott válaszként megjelent „Hegyi őrület” könyvre, vagy azokra a dokumentumfilmekre, melyek szintén ezzel a nappal foglalkoztak (ezek közül némelyik a hazai adókon is látható volt).

Ami biztosra vehető: nyolcezer méter magasan, fagyban, oxigénhiányos levegőben nagy valószínűséggel senki sem képes olyan döntések meghozatalára, amit tengerszint körüli hétköznapjainkban hasonlóképpen ítélnénk meg.

Ráadásul az a környezet már messze túl van az emberi életfeltételek határán, oda legfeljebb rövid kiruccanásra mehetünk, hiszen mindent izomerővel kell felcipelni a magasba. A mentés lehetetlen, viharos időben minden efféle cselekvés sziszifuszi tett, ami alapban az erre vállalkozó életét veszélyezteti. És mégis, mindezen nehézségek és veszélyek ellenére nem csökken az érdeklődés, évről-évre újabb csoportok indulnak a világ tetejére.