FőképA cseh irodalom mindig is a világ élvonalába tartozott. Elég Franz Kafkára, Bohumil Hrabalra vagy Milan Kunderára gondolnunk, hogy belássuk, a kelet-közép-európai népek közül rajtunk kívül e nemzet rendelkezik a legnagyobb és világszerte legelismertebb irodalmi hagyománnyal.
E hagyomány ráadásul nem feltétlenül a magasröptű kísérletezgetés kizárólag egyetemi professzorok számára érthető darabjait produkálta, hanem humoros és abszurd művek egész sorával szól az úgynevezett nagyközönséghez is. Jaroslav Hašek Svejkjénél jobb példát talán fel sem hozhatnék e tétel bizonyítására.
Ebbe a sorba illeszkedik Irena Obermannová, aki a szórakoztató irodalom álarcát magára öltve ír létmeghatározó kérdésekről.

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem magyarul legutóbb megjelent művét, Az engedetlen nő kézikönyvét, elsőként a „felkavaró” jutna eszembe. Felkavaró, ám nem undort keltően vagy uszítóan az, hanem abban az általánosabb értelemben, hogy elolvasván kavarogni kezdenek, és sokáig nem tudnak lenyugodni gondolataink: tépelődünk, gyötörjük magunkat, képtelenek vagyunk eldönteni, hogy a regény eszmei alapját adó, nehezen elfogadható tételek könnyű cáfolhatóságuk ellenére vajon mégis nem cáfolhatatlanok-e.

Obermannová tudatosan felrúgja a tartalomhoz illeszkedő forma tradíciójának szabályait. Úgy érzem, ha olyan felfogású világban kellene élnem, amilyent üdvösként felvázol az írónő, folytonosan szenvednék, és aligha hiszem, hogy pillanatok alatt el nem uralkodna mindenen a káosz.
Struktúráját tekintve ezzel szemben végtelen szigorral megszerkesztett, minden szavában tökéletesen átgondolt könyvet tartunk a kezünkben. Az utolsó kivételével mindegyik fejezet két részre tagolódik: a nőkhöz szóló gondolatok kifejtését a mintegy illusztrációként kibontakozó elbeszélés, a tényleges regény ellensúlyozza, egy-egy, az ismeretlen kedvesnek, vagy eszményi férfinak címzett levél formájában.

Az iskolában bebiflázott epikus elemek közül az állandó jelzőt az állandóan változó jelzővel váltja fel a szerző – nővéreit három szöveghely kivételével újra meg újra más, a textus pillanatnyi hangulatához, gondolati tartalmához igazodó attribútummal ruházza fel Obermannová, aki Walt Whitmanhoz, a test megéneklőjéhez hasonlóan nem riad vissza az eszméket illető önellentmondástól sem, ami kicsiben a mű tartalmi-szerkezeti diszharmóniáját tükrözi.

Az utolsó fejezet, melyben egybefolyik a kézikönyv és a regény, a kataklizmával záruló szülési-teremtési folyamat tökéletesen feminin lezárása, talán a szülés fájdalmait, és a világra hozatal utáni megkönnyebbülést visszaadni próbáló kísérlet: a kettősség, az antagonizmus szimultán feloldása és végérvényes, a kibékíthetetlenséget hangsúlyozó szétválasztása.

Bármennyire ijesztő is számomra a szakadatlanul az igazit kereső, ám megtalálni képtelen, folytonosan frusztrált nő világképe, aminek feltétlen elfogadása a biztos pusztulásba hajtaná a világot, meggyőződésem, hogy szükségünk van az Obermannovához hasonlóan a korlátlan, korlátozhatatlan szabadságot hirdető, a férfiuralmat nem szigorúan feminista megközelítésből bíráló nőkre, különösen, ha őrlődésük, ellenszegülésük és kegyetlen kritikájuk „melléktermékeként” efféle irodalmi remekműveket sikerül létrehozniuk.