FőképAz alcím lehetne az is, hogy „avagy vámpírok a Pál utcában”. Persze ez csak nekünk, magyaroknak mondana bármit is. Igen A Pál utcai fiúk című ifjúsági regényre gondoltam. A könyv ugyanis az író gyermekkorába, és annak helyszíneire visz minket, csak hát itt ugye Kerouacról beszélünk, úgyhogy napsütést és pozitív jövőképet nem fogunk találni.

Egészen lenyűgöző, ahogyan egy alapvetően sötét hangulatú könyv mennyire gyermekien ártatlan tud lenni. Mondjuk én simán odaadnám az általános iskolás gyerekemnek. Ha azt szeretném, hogy ne aludjon egy hétig.
Persze ezt így furcsa kijelenteni, mert ő nem biztos, hogy megértené benne a gyermeki naivitást, úgyhogy lehet, hogy a nyomasztó részek mégannyira sem hatnák meg. Úgyhogy nem gyerekkönyv, hanem inkább olyan könyv, amit felnőtt fejjel annak ítél az ember, aztán meg csodálkozik, hogy a csemete 18 évesen miért nem szeret olvasni.

Tehát ott vagyunk a gyerekkorban, ami bizony tele van démonokkal és vámpírokkal. És a való világ még ennél is nyomasztóbb. Sőt, annyira nyomasztó, hogy a „gonoszok” valójában eléggé szánni való figurák.
Megfordított világ ez, amelyben mondhatni gyermeki, ahogyan jelentéktelen dolgok telnek meg csupa jelentéssel, és jelentőségteljes dolgok figurázódnak ki két másodperc alatt. És még mindig nem tudom eldönteni, hogy ez vajon most tényleg nem gyerekeknek szól-e valami titkos kikacsintással, amit én így vén fejjel nem veszek észre.

Ez persze lehet attól is, hogy a könyv szolid paranoiája rám is átragadt. Közben rájöttem. Az író nem valami idegen gyereknek kacsingat az én hátam mögött, hanem a saját gyermeki énjének. Na igen. Ez Kerouac. Kicsit beteg, nagyon őszinte és egyébként meg teljesen kommersz módon szórakoztató. Persze csak akkor, ha az ember hagyja magát.