FőképA könyv azért jött létre, mert a szerző könyvet akart írni Charles Darwinról (1809. február 12.-1882. április 19.). Az angol természettudós gondolkodásmódjának jobb megértése érdekében Wollmann felkerekedett és három sűrű hónap alatt felkeresett pár fontosabb állomást Darwin 1831. december 27-én kezdődő, öt évig tartó útjából, illetve olyan helyekre is eljutott, ahová a XIX. századi természettudós nem juthatott el.

A Darwin nyomában nem kíván természettudományos értekezés, vagy bármi efféle munka alaposságával felvértezve emléket állítani az 1859. november 24-én megjelent mű, „A fajok eredete” atyjának. Sőt, klasszikus értelemben vett útikönyvnek, vagy útleírásnak sem tekinthetjük, hiszen meglehetősen kevés közérdekű információt tartalmaz. Inkább napló, vagy ahogy azt a hátsó borító sugallja, az otthon maradt fiatalabb családtagoknak írt, terjedelmesebb levelek gyűjteménye.

Stílusát és hangvételét tekintve olyan, mintha Keith Floyd a maga közvetlen módján, korának köszönhető tapasztalatokkal és bölcsességgel felvértezett, enyhe alkoholkedvelő beállítottságával és időnként ironikus modorával repkedne a nagyvilágban, hogy a látottakat alkalomszerűen megörökítse számunkra.

Ami vitathatatlanul kiderül a könyvből, az az, hogy utazni fantasztikus dolog. Pláne kötetlen ideig, lehetőleg a világ körül, amikor a NEM szervezett keretek között nézelődő – akárcsak Darwin – a saját tempójában fedezi fel és tapasztalja meg a távoli helyek csodáit, legyen szó a természeti tájról (hegyek, völgyek, patakok, tavak, stb.), a helybéli flóráról és faunáról, valamint az ott élő emberekről.

Ahogy fejezetről fejezetre haladunk, követve a szerzőt világkörüli útján, nem csupán a bárok és a borok iránti vonzalma válik egyre nyilvánvalóbbá, hanem az is, mennyire képtelen osztályozni a szeme elé kerülő állatokat és növényeket.
A korábban már említett Floydra azonban nem csupán ebben, hanem abban is kísértetiesen hasonlít, ahogy magyarázatokat fűz a látottakhoz. Arról nem is beszélve, hogy neki is meglehetősen egyedi véleménye van a dolgokról, jelen esetben ez a különféle vallásokról és a turistákról.

Az eddig leírtak alapján azonban tévedés lenne azt gondolni, hogy Rolf Wollmann cinikus, megkeseredett ember, hiszen szavai egyértelműen bizonyítják, hogy mindig észreveszi a szépet, legyen szó napfelkeltéről, naplementéről vagy gyerekekről (akárcsak Floyd, bár Rolf egyáltalán nem tud főzni).
Ezért aztán – mindent összevetve – meglehetősen formabontó könyvvel van dolgunk, ami nem győzi hangoztatni az utazás (főként a világ körüli utazás) előnyeit, az ismerkedés, a világra való rácsodálkozás szükségességét. Amit láttunk, aminek ismerjük a nevét, arra talán jobban is vigyázunk.

Egyszóval kövessük Wollmannt, aki Darwin nyomában haladt, aki viszont Alexander von Humboldt (1769-1859) beszámolóitól fellelkesülve indult útnak, ez utóbbi viszont másokat követett, s a sort folytathatnánk az idők kezdetéig…