FőképSzabó Istvánra nem jellemző, hogy irodalmi klasszikusokhoz nyúl, amikor új forgatókönyvre van szüksége, a Csodálatos Júlia esetében mégis ezt tette. Az persze megkérdőjelezhető, hogy a brit lektűr-irodalom sokak szerint legkiválóbb képviselőjének regénye, a Színház (eredetiben Theatre) valódi klasszikus-e, az azonban vitathatatlan, hogy Maugham neve ismét egyre jobban cseng az avantgárd próbálkozásokba kissé beleunt szépirodalom-kedvelők körében.

A második világháború előtti utolsó békeévben játszódó történet főszereplője Julia Lambert, az ünnepelt és gyönyörű színésznő, aki negyvenhat évesen a közelgő öregség fenyegetésétől szenved. A klimaxos csömör állóvizét zavarja fel egy fiatal és feltörekvő amerikai csodáló, aki – tettetéssel vagy őszinte rajongással – újból szerelmet ébreszt a valóságot életéből a színházi karrier miatt egyre jobban kirekesztő asszonyban.

Az efféle kalandok azonban nem végződhetnek jól, és a csúfos elbukást vetíti elő a sokáig hősszerelmesnek tetsző Tom flörtje a csinos színészpalántával, Avice Crichtonnal. A csupán részben meglepő, hiszen jól előkészített végkifejlet egyszerre bosszantó és felemelő – valahogy a kor, Somerset Maugham korának kiábrándultsággal vegyes megkönnyebbülését tükrözi.

A megvalósítás a Szabó Istvánra és Koltai Lajosra jellemző professzionalitásról árulkodik, no de mit is vártunk volna két ilyen tapasztalt, a szakma minden fortélyát ismerő filmestől.
Amit viszont semmiképp sem szabad szó nélkül hagyni, az Annette Bening ritka remek alakítása. A Csodálatos Júlia-beli szerepéért immáron harmadszor Oscar-díjra jelölt színésznő kénytelen volt egy Golden Globe-bal (és még néhány kisebb díjjal) beérni, pedig nem mindennap láthatunk ennyire sokrétű, a színpadiastól a mélylélektani szerepformálásig a teatralitás minden módozatát felvonultató színészi játékot.

A Mennyei királyság-ból és a Lolitából ismert Jeremy Irons, és Juliet Stevenson, akit korábban az Emma Mrs. Eltonjaként vagy a Mona Lisa mosolya Amanda Armstrongjaként láthattunk, valamint a sok más film mellett a Harry Potter és az azkabani fogoly Albus Dumbledore-jaként nevet szerzett Michael Gambon mind felnőnek a hősnőt játszó Annette Beninghez, jóllehet nyilvánvalóan a díváé a színpad – vagyis a filmvászon –, ám egyetlen pazar színésznő önmagában talán nem lett volna elegendő a sikerhez.
És persze a színészeken kívül fontos még a harmincas évek Londonának hangulatát tökéletesen megidéző képi világ, ami egyértelműen a rendező és az operatőr zsenijét dicséri.

Noha a film alapjául szolgáló mű általános kritikai megítéléséből kiindulva alkalmasint némi felszínességtől tarthatnánk, a Csodálatos Júlia több, sokkal több könnyed, egyestés szórakozásnál.
Míg a történet maga vegyes érzelmeket kelthet azokban, akik idejétmúltnak tekintik az újonnan emancipált nő gyötrelmeit és vergődését egy nem mindenki szemében természetes szerelem hálójában, a filmre vitel, a csodálatos képek és beállítások, elsősorban azonban a hiteles és magával ragadó játék sokadszorra is feledhetetlen élményt ígérnek.

Kapcsolódó írás:W. Somerset Maugham: Színház