FőképGlobalizálódó világunkban egyre kevesebb esélye van a helyi kultúrák fennmaradásának. Erre kevés az évente megrendezett fesztivál vagy tánckörtalálkozó, ez ellen csak az érintett közösségek tudatos fellépése, tartós hagyományőrzése jelenthet valamiféle megoldást. Ez nem megy másként, mint a mindennapi élet részévé tenni a múltat, szokásostól, családfástól, legendástól, mindenestől.

Ezen igazság tudatában Koro Apirana sötéten látja maori törzsének jövőjét, mivel a megélhetés érdekében a fiatalok Whangarától (a közösség falujától) távol vállalnak munkát, ami önmagában nem lenne baj, de ez óhatatlanul együtt jár a múlt emlékeinek megfakulásával, az idegen hatások felerősödésével.
Lehetőségeihez képest igyekszik mindent megtenni a fennmaradásért, köztiszteletnek örvendő vezetőként kihasználja a lehetőségeket, de mindez kevés, ráadásul érzi évei súlyát, s egyre több időt tölt utódkereséssel. Mentőötletként „iskolát” indít a falubeli fiúknak, ahol megosztja velük tudását, és próbák alapján keresi az igazit.

Felesége szerint erre (mármint a főnöki tisztségre) leginkább unokája, Kahu lenne a legalkalmasabb, mivel két dicső vérvonal egyesül benne, és különben is rajong a dédapjáért, s nem utolsó sorban mindent megtanult, amit őseikről tudni lehet. Ám mindez hiába, mivel a hagyományok szerint kizárólag férfi lehet törzsfő, lányt vétek beavatni az örökségbe – és a szokások megtartásán fáradozó Koro sosem másítja meg a véleményét.
Ez eddig tökéletes patthelyzet, ami önmagától nem oldódik meg, hacsak valami külső tényező nem változtatja meg. A változás pedig már úton is van, köszönhetően egy atomkísérletnek.

Ha más erénye nem lenne a könyvnek, mint az egzotikus környezetből származó, a megszokottól eltérő hang, már érdemes elolvasni. De ezúttal még a történet is jó, nem véletlen, hogy megfilmesítették (a kötetben pár kép is található a moziváltozatból).

Kapcsolódó írásunk:A bálnalovas