Haláli hullák hajnala (film)
Írta: Roboz Gábor | 2005. 04. 13.
Nehéz eldönteni, hogy a magyar cím az „elborzasztóan pocsék” vagy inkább a „figyelemfelkeltően rossz” kategóriába tartozik, de akárhogy is legyen, egy biztos: ez ne tartson vissza senkit a megtekintéstől. Sokat vesztene.
A Spaced című angol sorozat alkotói az egyik (Resident Evilre hajazó) epizód forgatása alkalmával feldobták az ötletet egy játékfilm elkészítésére vonatkozólag. Miután ráeszméltek, hogy mindannyian nagy rajongói George A. Romero máig töretlen népszerűségnek örvendő zombifilm-klasszikusának, az 1978-as Holtak hajnalának, a műfaj kérdése félig-meddig már meg is volt válaszolva.
Ehhez tegyük hozzá, hogy a Spaced vígjátéksorozat volt, és már majdnem el is jutottunk a végeredményhez, ami nem más, mint: romzomkom. Romantikus zombi komédia – szebben: romantikus vígjáték, zombikkal. A már százszor látott, dögunalmas romantikus vígjáték-alapszituációk helyett itt van nekünk egy frissebb: világvége. Hősünk pedig nem más, mint Shaun, egy harmincas, Londonban élő fickó, aki igazából nem csinál semmit, de azt üzembiztosan.
Ugyan van munkája (bolti eladó), barátnője (Liz), lakótársa (Ed), és egy hely, ahol ráérős idejét eltöltheti (The Winchester), mégis: azért állhatna valamivel jobban is. A meló unalmas, a barátnője besokall, a lakótársa még nála is passzívabb, a kedvenc helye pedig egy egyszerű kocsma – a helyzet változtatást igényel. A külső segítség pedig, ami kizökkentheti Shaunt a monoton, céltalan életéből, az a világvége, ezúttal zombik formájában.
Aki reflexszerűen arra gondol, hogy zombifilm-kifigurázást fog látni, az téved: a Haláli hullák hajnala ugyanis nem műfajparódia, annál sokkal több. A barátnő visszahódításának feladatával a romantikus alapkonfliktus már adott, ehhez jön elképesztő mennyiségű humor, sok csoszogó élőhalott, és persze vér, belső szervek, és vér.
Randifilmnek tehát nem biztos, hogy tökéletes választás, de a horror-kedvelőknek sokkal inkább nyerő lehet, hiszen vérprofin (haha) kivitelezett, igencsak brutális mozi ez, jó pár beijesztéssel, meg mindennel, ami a műfajtól elvárható. (A „profi” jelzőt ráadásul kétszer is alá kell húzni: a filmen egyértelműen meglátszik a készítők szakmai tudása, no meg az is, hogy nem zsebpénzből készült.)
Szintén horror-guruknak okozhat örömet az a rengeteg (verbális, vizuális) utalás, amit a készítők elrejtettek itt-ott: legtöbbjük persze zombifilmekre vonatkozik, így főleg e műfaj ismerői bólogathatnak elismerően egy-két jelenet láttán, hallatán.
A film igazi erőssége az a hihetetlen kreativitás, mely szinte az összes jelenet mögött megbújik. Rettentő sok ötlet, vizuális-, audio-, és verbális geg egyaránt, sokadszori megnézésre is találhatunk újabb gyöngyszemeket (az a fajta film ez, ahol már bizonyos arckifejezéseken is lehet nyerítve örülni). És persze nem seggreesős poénokra kell gondolni, annál sokkal többről van itt szó: az elképesztően jó szituációk, és a jól kihasznált helyzet- és jellemkomikum az, ami végig (és tényleg végig) szórakoztatóvá teszi a filmet.
A karakterek közül pedig a pálmát talán Shaun és Ed párosa viszi: az őket alakító Simon Pegg (aki, mellesleg, társszerzője a filmnek!) és Nick Frost az életben is szobatársak (voltak), és ez meg is látszik a végig összhangban levő játékukon. Szerencsére a többiekre sem lehet panasz: bár a magyar közönség számára valószínűleg ismeretlen arcok ők, ez hibátlan alakításukon mit sem változtat; ráadásul az apróbb szerep erejéig feltűnő Bill Nighy jelenléte minden Igazából szerelem-ismerőt alapból vigyorgásra késztethet. És késztet is.
Az ilyen filmeknél látszik a legjobban, hogy még mindig lehet újat kitalálni, mindössze – a Hollywoodból hiányzó – kreativitás kérdése az egész. Ráadásul az, hogy ilyesmi eljut Magyarországra is, külön szerencsés, úgyhogy: örüljünk neki!
Kapcsolódó írásunk: